Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat a szatmári béke és a kiegyezés között 1711-1867

rendszer, amely biztosította a folyamatos vízemelést, vagyis biztosította a folyamatos termelést, s ezzel a selmeci bányászat 18. század-közepi nagy virágzásának egyik fő tényezőjévé vált. A vízemelés folyamatossága alapvető követelmény, mert csak ezzel lehet tartósan a kívánt szinten tartani a bányavizet, illetve elérni az akna teljes víztelenítését. Az 1722-ben Újbányán felállított és üzembe helyezett első hazai gőzgép esetében is, tulajdonképpen nem maga a gőzgép volt a „hibás", hogy nem tudta tartósan kellő szinten tartani a bányavizet, mert időnkint eltörött, elromlott egy-egy alkatrésze, s azt csak az igen távoli Besztercebánya rézhámorában lehetett megjavítani, vagy helyette újat gyártatni, s e hetek alatt a víz ismét elfoglalta a fejtéseket. A hibát azok követték el, akik nem számoltak ezekkel a javítási időkkel, s a kieső időszakokra nem biztosítottak egyéb vízemelési lehetőséget (pl. vízikerék-meghajtás, lójárgány, kéziszivattyú). Nyolc év alatt nem tudták eredeti elképzelésüket - amely az egyetlen gőzgép mindenhatóságán nyugodott helyreigazítani, így 1730 után a gőzgépet szerelték le. A selmeci bányagépészet ún. háromszintes rendszere éppen ezt küszöböli ki. Alapvetően a legolcsóbb energiát felhasználó vízmeghajtású gépekre támaszkodik. (Igaz, ehhez előtte igen nagy költséggel meg kellett építeni a vízgyűjtő tavak láncolatát.) Előfordult azonban nem egyszer, hogy a nagy szárazság, vagy a nagy hideg miatt nem, vagy nem kellő mennyiségben állt rendelkezésre az erővíz, esetleg a gépek is elromlottak. Ilyenkor a szivattyúk meghajtására üzembe állították a gőzgépeket, amelyek teljesítménye lényegesen magasabb volt, de költségesebben is üzemeltek. Ha bármi okból - géphiba, tüzelőhiány stb - a gőzgép sem üzemelhetett, rendelkezésre álltak a lójárgányok, amelyek működési költsége még magasabb volt, s a lovasgazdákkal való együttműködés - monopolisztikus helyzetükből adódóan - meglehetősen tapintatos ügyintézést kívánt a kamarai tisztektől. Ez a háromszoros biztosítással működő rendszer adta meg aztán a lehetőséget a jó kutatóérzékkel megtalált és feltárt gazdag telepek folyamatos, gyors és tervszerű kiaknázására. Az 1730-as évek végétől nincs adatunk arról, hogy a selmeci bányászat valamelyik üzeme - akár Szélaknán (Windschachton), akár a város területén - bányavíz betörés, vagy vízszintemelkedés miatt leállt, vagy a termelés akadozott volna. Az ország egyetlen más bányavidékén sem tudtak ehhez megközelítően sem hasonló szervezettséget és műszaki színvonalat biztosítani, igaz, egyetlen más bányavidéken sem volt megközelítően sem ilyen nagy volumenű és nagy koncentráltságú bányászat. 1 Az első lépés a felemelkedés felé az erővíz-rendszer kiépítése volt. Erre vonatkozó legkorábbi forrás 1699-ből ismeretes, amikor a selmeci kamara - miután a bécsi legfelsőbb fórumon elhatároztatott, hogy a bányavizek emelésére emberek és lovak helyett vízierő fog alkalmaztatni - Bars, Hont és Zólyom vármegyéktől 30-30 ingyenes munkást kér ásásra a tavak építéséhez. (Péch A. III. 1967.) 1700-ban készül el az első két tó. 1714-17-ben megépül Szélaknán a középső és a felső tó, majd 1729-ben a hodrusi, 1730-ban a kolbachi, 1737-ben a krexengrundi, 1740ben a két reichaui, 1743-ban a rossgrundi és a második hodrusi stb. tó is. A reichaui tavak építésének méretét és fontosságát jelzi, hogy kezdetben 4.000, majd 5.280 ember dolgozott rajta egyszerre. Az építést, saját tervei szerint Mikoviny Sámuel vezette. Egy tó átlagos építési költsége 50.000 forint volt, s ha 2.000 ember dolgozott rajta, 3 év alatt készült el. A korábbiakban láttuk, hogy ez az összeg igen jelentős volt akkoriban, viszont ha azt vesszük, hogy az 1721-es és 1731-es nagy aszály idején, amikor már koranyárra kiürültek a tavak, a vízhúzáshoz szükséges 800 ló költsége egyetlen hét alatt 2000 forintra rúgott! A 18. században világhírnévre emelkedett selmeci bányagépeket a késői hagyomány a két Hellhez, az atyához, Máté Kornélhoz (Mattheus Corneliushoz) és a fiához, József Károlyhoz (Joseph Karihoz) köti (pl. Faller J. 1953.) Az élet azonban mindig sokkal színesebb, mint az elmélet: valójában az a csodálatos géppark és maga a gépészeti rendszer közös terméke annak a selmeci bányamérnök gárdának, amely magas szakmai felkészültséggel és a szakma iránti rendíthetetlen hűséggel nem a siránkozást és a kétségbeesést, hanem a tettet, a kemény munkát