Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat a szatmári béke és a kiegyezés között 1711-1867

tiszta ezüst akkori árának ismeretében - itt most nem részletezhető - számítással évi 35-40.000 kg-ra is tehetjük a selmeci kincstári bányászati termelést. Ez a szinte hihetetlennek tünő mennyiség alapozta meg a következő félévszázad bányászati virágzását, a nagy gépészeti és építési beruházásokat, a tudomány és a felsőoktatás kifejlődését, s magának Selmecbányának a hazai városok között elfoglalt előkelő harmadik helyét. A 18. század utolsó negyedében Fényes E. statisztikájában - Born Ignác és J. Ferber számításaira hivatkozva - az országos termelést 22.000 kg-ban jelöli meg, amelyből Selmec 14.000, Szomolnok 3.500, Erdély 1.200, a rézércekből kinyert ezüst pedig mintegy 3.000 kg mennyiséggel részesedik. (Fényes E. 1842-43.) A 19. század első évtizede lehetett mind Selmecbánya, mind pedig a magyar ezüsttermelés mélypontja. A magyarországi és bánsági tiszta bányajövedelmeknek ekkor a selmeci és körmöci kamara együttesen mindössze 6-7 %-át szolgáltatta, szemben Szomolnok 50, s a kincstári vasművek mintegy 15 %-ával. (Weininger V. 1869-1870.) A statisztikai kézikönyvek az 1830-40-es évekbeli termelést évi 18.000 kg-ra (benne Selmecet 9.000 kg-ra) teszik, majd az 1860-as évek hivatalos statisztikái is ennyiről adnak jelentést. (Fényes E. 1842-43; Kőnek S. 1865 stb.) Selmecbánya 18. századi nagy felemelkedésének gyökereit abban a mély elesettségben és végtelen pusztulásban találhatjuk meg, amelyben az egész ország, s vele együtt bányászatunk is vergődött a 18. század első évtizedeiben, alig heverve ki a nagy vallásháborúk, a törökpusztítások és a kuruc-labanc-világ senkit és semmit nem kímélő viharait. Selmec és Körmöc vidékén a legendák övezte, egykor mérhetetlen gazdag bányák elfulladva, feltáratlan készletek nélkül, romokban heverő felszíni létesítményekkel és korszerűtlen gépészeti berendezésekkel, teljes szervezetlenségben sínylődtek. A bér nélkül dolgozó munkások és az ügyeskedő bányahivatalnokok között mindennaposak voltak a lopások, rablások, sikkasztások és hatalmaskodások. Ilyen körülmények között természetesen nyereséges bányászkodásról szó sem lehetett, s a helyzet rendbetételéhez, a termelés újjászervezéséhez pénz, sok-sok pénz kellett volna. Ez utóbbi pedig - az éppen a spanyol örökösödési háborút is elvesztő - Habsburgok kincstárában nem igen volt, főként nem bizonytalan, hosszútávra szóló beruházásokra. Felmerül tehát Bécsben, a Rákóczi-szabadságharc előtt is és után is a selmeci és a körmöci kincstári bányászat megszüntetésének gondolata, sőt közben a Rákóczi-féle kincstárt képviselő Bercsényi Miklós is először ezt a megoldást - mármint a bányamüvek megsemmisítését - akarta keresztül vinni. Ha a kincstár felhagyta volna a bányákat, kilépett volna a bányaművelők sorából, az a selmeci és körmöci bányászat teljes pusztulását, elsorvadását jelentette volna: Magyarországon, sőt a Habsburg birodalomban ekkor nem volt olyan erős tőkéscsoport, amely a rendkívül kiterjedt és nagy költségráfordítást igénylő selmeci és körmöci bányászatot további hasznosításra átvehette volna, a helyi vállalkozások pedig legfeljebb csak a fejtési maradékokon próbálhattak volna ideigóráig szerencsét, a vízmentesítésre, vízemelésre gondolni sem merhettek volna. Ebben a válságos helyzetben - s ez intő példa a mai siránkozóknak is - a vezető bányatisztek nemcsak észérvekkel, hanem foggal-körömmel küzdöttek a bányászat megmentéséért és - nem utolsó sorban - szakmai működésükkel, műszaki alkotásaikkal és technikai-technológiai megoldásaikkal megvalósíthatóvá is tették a gazdasági vezetés megújítási törekvéseit. Ebben a siralmas helyzetben határozzák el a krónikus erővízhiánnyal küszködő selmeci bányászat megmentésére a vízgyűjtő tavak létesítését, s meg is kezdik építésüket. A gépészethez is kiválóan értő bányatisztek egyre-másra nyújtják be újító javaslataikat és építik meg vízemelő berendezéseiket: először kiváltva a gyenge hatékonyságú és rendkívül költséges emberi erőt, majd minimálisra csökkentve a szintén nagy költséggel járó állati erő alkalmazását. Ilyen műszaki és szellemi légkörben természetesnek, szinte magától értetődőnek vehetjük, hogy a gőzgépek (tűzgépek) felhasználásának gondolata itt vetődött fel, s egyedül itt vert gyökeret alkalmazásuk hazánkban. (Láttuk: Erdélyben és Nagybányán egy évszázad késéssel követték a selmeci példát.) A selmeci bányagépészek tevékenysége során formálódott ki az a „háromszintesének nevezhető gépészeti