Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat a szatmári béke és a kiegyezés között 1711-1867

BÁNYÁSZAT A SZATMÁRI BÉKE ÉS A KIEGYEZÉS KÖZÖTT 1711-1867 Két évszázados, kegyetlen háborús pusztítások után a 18. század elején végre úgy tűnt, hogy tartós béke köszönt a török alól felszabadult országra, lehetőséget kínálva a gazdasági felemelkedésre. A spanyol örökösödési háború elvesztésével a Habsburgok számára végleg elveszett a világbirodalmi illúzió, s így nem maradt más számukra, mint törődni régebbi, s újonnan megszerzett birtokaikkal, köztük Magyarországgal és Erdéllyel. Bár ez a század sem folyhatott le háborúk nélkül - osztrák örökösödési háború, hét éves háború stb. - amelyek ugyan megkímélték az ország földjét, de a hazai gazdaságra, köztük a bányászatra igen súlyos terheket róttak. Igaz, a bányászat profitált is ebből: a fémek nélkülözhetetlensége kikényszerítette az udvari szervektől a hosszabb távra szóló, kiegyensúlyozottabb üzemeltetést biztosító beruházásokat és kutatásokat, beleértve a szakemberképzés megteremtését is. A századot megtestesítő mindhárom uralkodó - III. (VI.) Károly, Mária Terézia és II. József - személy szerint is részt vett a birodalom gazdaságának újjászervezésében, a bányászat és ipar fellendítésében. Az ország bányászatában jelentős fordulatot jelentett Erdélynek és a bánsági bányavidéknek Habsburg-kézre kerülése, mindkettő tovább növelte a kincstári bányászat túlsúlyát. A bányászati szervezet reorganizációja most már az egész Kárpát medencére kiterjedhetett, egységes gazdálkodási és adminisztratív szabályozással. A sótermelés és sókereskedelem ügyét III. Károly, a nemes- és színesfémtermelését Mária Terézia, a kőszén- és vastermelését pedig legalábbis kezdeti lépésekkel - II. József alapozta meg hosszabb távra szólóan. Az eredmények nem maradtak el: a 18. századot a magyar ércbányászat újabb fénykorának szokták nevezni korábbi és mai szerzők egyaránt. (Selmecb. fémkohó 1895; Heckenast G. Magy. tört. IV. 1986) Ez a fellendülés azonban - mint látni fogjuk - rövid életű volt és a szervezeti, valamint technikai újítások mellett döntően közrejátszott benne a hagyományos „bányász jószerencse", a Selmecbánya környéki - most már tudjuk utolsó - gazdagon fizető érctelepek felfedezése és kitermelése. A tőkehiány mindvégig, korszakunk 18. és 19. századi éveinek során végig kísérte a hazai bányászatot, akár a kincstári, akár a magánbányászatról is volt szó. Nem csoda! A bányászat-kohászat akkor is nagy tőkeráfordítást igénylő, magas bizonytalansági tényezővel működő, hosszú távra dolgozó iparág volt. Néhány példa a rendelkezésre állók közül: az 1740-es években a jól menő úrvölgyi kincstári réztermelés évi 140 ezer forintos nyereségéhez 600 ezer forintnyi költségre volt szükség. (Pech A. III. 1968.) 1763-ban az éppen csúcson lévő selmeci bánya- és kohóüzemek 675 ezer forintos ráfordítással 320 ezer forintos, az ekkor éppen nem veszteséges körmöci kamara pedig 99 ezer forintos ráfordítással tudott 5700 forintos nyereséget produkálni. (Gold. Bergbuch 1763/1983.) Ugyanebben az időben (1762) Magyarországról, Erdélyből és a Bánságból az 1,1 millió forintos tisztabevételt 6,1 milliós ráfordítással lehetett elérni. (Eckhart F. 1922.) A bányászat hanyatlásával a nyereség aránya tovább romlott, a 19. század eleji országos szintű veszteségesség idején is jelentős ráfordításokat igényelt a termelés fenntartása és a bányászat folyamatosságának biztosítása. A sótermelésből származó sójövedéknél - az állami monopolhelyzetből adódóan - nyilván sokkal kedvezőbb volt a helyzet. Itt viszont - a gazdag sótelepeknek és a kedvező kitermelési körülményeknek köszönhetően - nem volt szükség szá-