Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

A sótermelés zömét a királyi sóbányák szolgáltatták, amelyek Désaknán, Tordaaknán, Székaknán és Kolozsaknán, (korábban Désen is) voltak; nem tudjuk, mikor kerültek a központi hatalom kezébe: eredetileg lehetett családi birtok, de lehetett fejedelmi-királyi foglalás is (a Gyulákkal való rokonságból-atyafiságból és összeütközésből mindkettő kikövetkeztethető; ezeken a helyeken azonban voltak az egyházaknak és egyéb magánosoknak (főurak, polgárok, polgári közösségek stb.) is aknái; jelentős termelés folyt még Vízaknán, ahol királyi bányászatról viszont nincs adatunk, csak eredendően egyháziról; (Vízakna eredendően szász kiváltságolt település lehetett, tehát az ottani sóbányászat összekapcsolható a szász közösséggel, vagy szász főurakkal; a frissen felvetődött nézetnek, mely szerint a Német Lovagrend említett, 1222-ből ismert kiváltságaiban szereplő sóbányák a vízaknaiak lennének, e pillanatban semmilyen bizonyítékai nincsenek (Binder 1995); a domborzati és útviszonyok inkább kizárják, mint összekapcsolják Vízakna és a Barcaság (Brassói medence) kapcsolatát, valamint az Oltón való sószállítást; számottevő lehetett a szinte egész Erdélyre kiterjedő „kisüzemi", nem-királyi sóbányászat is. A királyi sókitermelést kezdetben várbirtokhoz tartozó, vegyes etnikumú népek, később kiváltságolt közösségek, főként nyugati vendégek végezték; a nem-királyi sótermelést végzőkről nincs adatunk. A sókereskedelem és sószállítás királyi (ispáni, kamarai) felügyelet alatt állott, állhatott, s a legnagyobb, legjobban kiépített sószállító szervezettel is ezek, a királyi szervek rendelkeztek; a bármilyen forrásból származó, „saját" sót azonban szabadon szállíthatta (általános vámkötelezettséggel) és árusíthatta tulajdonosa; a királyi só egyrészét szállítási vállalkozók és egyházak szállították az aknákból a sóelosztó központokig; sószállítási és sóárusítási monopólium e korban nem volt. A sókitermelés, a sószállítás és a sóvámok jövedelmét a 13. század végére az uralkodók jelentős adományokkal folyamatosan megterhelték; úgy tűnik, hogy a 13. sz. elejére a királyi sókamarák idegen tőkés bérlők (zsidók és izmaeliták) kezébe kerülnek, a hazai sóügyek tényleges ellenőrzését és irányítását ők végzik, a jövedelem döntően hozzájuk folyik be. Az erdélyi sótelepek köröskörül a mioczénkori medencze peremén helyezkednek. így ha délnyugatról kiindulunk, Vízaknáról észak felé Balásfalván és Kisaknán át Marosújvár sóbányájához jutunk, innét Torda, Kolozs és Szék hatalmas sómezőin át a désaknai sóbányákhoz érünk. Északon a szásznyíresi, bálványosváraljai és a sajóvölgyi sósziklák bukkannak elő, majd a sajómagyarosi sótelepek délkelet felé a bilaki, szász-pénteki és görgénysóaknai sótömzsökben folytatódnak. A Hargitta peremén a szovátai, parajdi, sófalvi sósziklák, a székelyudvarhelyi erős sósforrások tűnnek elő, míglen a homoródvölgyi sósziklákon át vissza délnyugatnak fordulva, Kőhalom és Szentágota sósforrásait érintve, ismét Vízaknára jutunk. A hol a legkisebb sósziklácska kibukkanik, azon a rétegek boltozatosán felemelkednek és köpenyszerűen burkolják a sótestet, legyenek azok akár mediterrán, akár szarmata rétegek. Ha a sótestek hosszanti irányban megnyúlnak, úgy a dómszerű képződményből hosszanti antiklinálisszerű boltozatok válnak. Az antiklinálisok úgy a gipsz-, mint a sótelepek felett 50-60°-ú, sőt meredekebb dűlést is mutatnak, míg magjuk: a gipsz vagy só szeszélyes gyűrődésekben sokszoros hurkokat formál. Az erdélyi szabadon álló sósziklák, pl. Szásznyíres vagy Parajd határában, Európa mioczén formácziójának legszebb geológiai tüneményei. (Papp 1919) (Megjelent: A magyar bányászat évezredes története. 1. Köt. Bp. 1997. OMBKE. 47-55. p.)