Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában - Válogatott írások (Edelény – Rudabánya, 2003)

A SZÜLŐFÖLD VONZÁSÁBAN - A rudabányai bányászat évezredei

közöket, hanem délebbre, a síkságon, és mint késztermékek kerültek vissza a vidéken élő népesség birtokába.) Szempontunkból különösen fontosak a szendrőiként emlegetett, de valójában a Rudabányai-hegység nyugati oldalán, a Telekes-völgyi Csengő-barlangban előkerült lapos rézbalta, nyéllyukas fejsze és rézcsákány, mert a rézfeldolgozás viszonylag korai szakaszából, a Kr. e. 3. és 2. évezred fordulójáról származnak (Kalicz N., 1957). A megtalálási helyük és a bánya közötti mindössze néhány km-es távolság megengedi azt, hogy összefüggést keressünk az említett leletek és a rudabányai réz között. Feltételezésünket erősíti, hogy a barlang közelében földtani árkolás nyomán rézolvasztó hely maradványai bukkantak napvilágra 1971-ben, fölötte a völgyben pedig a patakra épített ismeretlen korú vízduzzasztó földgát állt, amely azonban az alsótelekesi dolomitbánya kiépítésekor, az 1970-es években megsemmisült (Podányi T., 1975). A bronzkorban (Kr. e. 1900-800) tovább nőtt a rézfelhasználás, ami a bányászat újabb fejlődését eredményezte. Erre következtethetünk a Rudabánya 15 km-es körzetéből ismert bronzleletek, különösen a későbronzkoriak nagy számából és némelyikének gazdagságából (Szakácsi, Szendrő, Szendrőlád, Edelény, Finke, Barcika, Kurityán, Dövény, Ragály, Imola, Rudabánya, Martonyi) (Kemenczei T., 1984). Kazincbarcikán, annak a helynek a közelében, ahol az Ormos patak völgye a Sajó széles lapályával találkozik, bronzöntőmühely is működött. A feltehetően rudabányai rezet itt ötvözték bronzzá a távolabbi lelőhelyekről ideszállított ónnal és antimonnal. A metallurgia fejlődésének újabb állomásaként már nemcsak a termésrezet tudták felhasználni, hanem más rézásványokból (oxidokból, szulfidokból) is képesek voltak fémet olvasztani. Ez a nag}' szakértelmet igénylő művelet - amennyire a régészeti leletek nyomán rekonstruálni tudták - kövekkel körülkerített szabadtűzön, faszén égetésével történt; az egyenletesen magas hőmérséklet biztosítására állatbőrből készült fújtatót használtak. Miután a felszíni előfordulások kimerültek, a bányászat a föld alá hatolt. A fejtést még kemény kőből készült ékekkel végezték, az anyakőzet lazítására az úgynevezett tűzzel való jövesztést is alkalmazták. Ennek során a vágat végén nagy tüzet raktak. Az átizzott kőzet lehűlés közben megrepedezett, aminek következtében könynyebbé és gyorsabbá vált a termelés. Ahol víz állt rendelkezésre, ott a lehűlési folyamatot locsolással gyorsították. (Renfrew, 1975; O'Brien, 1994). 1981-ben Simán Katalin régész bronzkori telepnyomokat talált a vasércbánya egyik művelés alá nem vont részén, ami arról tanúskodik, hogy közvetlenül a fémlelőhelyen emberek, talán éppen „ősbányászok" éltek ebben az időben. A vas elemi állapotban csupán csekély mennyiségben fordul elő a Földön, az ember mégis ősidők óta ismerte ezt a fémet, mert kozmikus eredetű meteorvas formájában néhol hozzájuthatott. Bár a vasnak érceiből történő