Mikulik József: A bánya- és vasipar története Dobsinán (1880) (Rudabánya, 2003)

lyekböl az összeolvasztott vasérczekből nyert fém többé nem mint idomtalan tömb, banem mint hosszúkás rúd — Gans — került ki, sőt a kemenczében teljesen cseppfolyó lévén, határozott formákba is öntetett. Az ily úton nyert vas ugyan merev és törékeny volt, de mint a mai öntött-, nyers-, vasgolyókra, pléhekre és más öntvényekre épen alkalmas és felhasználható volt. Ezen kohók aztán számos aczélhámorhak — Stahlhammer — adtak munkát, melyekben a törékeny merev vasrudak izzítás, hűtés és ismételt kalapácsolás által kitünö aczél-rudakká — Schin — változtattak által. Ilyen vasművet, kohót úgymint aczélhámort a XVI., XVII. és XVIII-ik században Dobsinán nagy számban találunk. Legrégibb azon három kohó, melyek a »Hob« alatt, a mai uszoda táján, állottak és a XVIII-ik század elején, mint igen régiek említtetnek. A város alsó részén is állott hajdan egy kohó, melytől az egykori árok mentében épült útcza — Maszgraben — nevét vette. A ma is álló göllniczvölgyi városi kohó — Stadtmasz — is egy, még a XVII-ik század első felében elpusztult, ilynemű vasmű helyén épült (1718 körül;) Stempel György 1628, Stubner Illés 1629 és Franz Gergely 1640 előtt birt ily kohóval; Lux Kristóf 1660 november 25-én kelt végrendeletéből pedig megtudjuk, hogy ez időben a Gugel alatti Szontagh-féle hámor — tót kemencze — mellett ugy a Krebsseifen mint Sztraczenó-felé több aczél hámor volt. Az aczél, mely ily kohóvasból — Masiszeen — készült, jobb volt, mint az, mely hámorban — tótkemen cze. Blaufeuer — előállított vasból lett kovácsolva, azért köti ki magának Stark János 1629. február 23-án Frantz Gergely ellenében, hogy az 56 mázsa aczél, melynek árát az utóbb nevezett előre felszedte és melyet ez 12 mázsával 14- naponként szállitani magát kötelezte, — »jó kohóvasból készült legyen.« Váljon kovácsolt vasat is készittettek-e az aczélhámorokban vagy sem ? arra adataim nincsenek. De miután ilyen lágy és könnyebben feldolgozható vas készítése kevesebb gondot, fáradságot és időt igényelt és a mellett a nyers vasat sem kellett oly nagyon megválogatni, valószínű, hogy az ú. n. aczélhámorokban nem pusztán kemény aczélt, hanem lágy vasat is készítettek és pedig hol készakarva, hol azért, mert az aczél előállítása a nyers vas roszabb minősége vagy más ok miatt nem sikerült. Az sem lehetetlen, hogy már a XVI-ik században is voltak vasművek, melyekben a kohóktól kikerült öntött vas nyújtható lágy vassá kovácsoltatott úgy, mint * az a tót kemencze egyik alkatrészét képező szorosabb értelemben vett hámorban történt, mely vasművek azonban szintén »aczélhámorok« nevezete alatt fordulnak elő, mert aczél készítésre is voltak berendezve. Később a kohók még nagyobb kemenczével láttattak el,