Balogh Béla, Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt - Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 12., Miskolc – Rudabánya, 2001)

NÉGY ÉVSZÁZAD BÁNYÁSZATA - A középkori bányászat technikájáról. Munkaeszközök, felszerelések

Ezekkel a gondokkal és eredményekkel érkezett a Nagybánya vidéki bányászat a 16. század közepére. 1551-ben a gyermek János Zsigmondnak és anyjának, Izabellának távozása következtében Erdély a Habsburg-ház fennhatósága alá került. A császári kincstár, végleges berendezkedése előtt, tiszta képet óhajtott szerezni Erdély gazdasági és pénzügyi állapotáról. A helyzet felmérésével és a számbajöhető javaslatok megtételével Werner Györgyöt és Bornemissza Pált bízták meg. Küldetésüknek megfelelően a két megbízott Erdély szinte valamennyi sóaknáját és érckitermelő helyét szemügyre vette. Jelentésük jelentős része a nagybányai pénzverőkamara és a hozzátartozó bányavidék helyzetét ismerteti és ennek gazdag mellékletében, az összehasonlítási alap megteremtése céljából, nagyon sok, esetenként 70-80 éves okmányt is lemásoltak. Jelentésüket két, 1553-as illetve 1556-os leltár is szerencsésen egészíti ki. Az első a császáriak által elmozdított és Kolozsváron fogvatartott Szentgyörgyi Péter deák (Litteratus) javairól és bányáiról készült, a másik pedig a nagybányai pénzverőkamara ingó és ingatlan javait rögzítette.(38) E nagyon gazdag adatok birtokában, úgy véljük, mindenekelőtt a korszak bányászatának technikatörténeti kérdéseibe is be kell tekintenünk. A középkori bányászat technikájáról. Munkaeszközök, felszerelések Az európai bányászat középkori eszköztárával és technikájával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat ma is Georgius Agricola: De re metallica, először 1556-ban Bázelben megjelentetett, s azóta az eredeti latin vagy későbben számos nyelvre lefordított és újraközölt alapmunkája alapján ismerhetjük meg. A 16. század közepén a hasznos érceket tartalmazó kőzetek bányászása kézi erővel történt. A bányász legfontosabb munkaeszköze még ekkor is az ék és kalapács volt. A különböző rendeltetéseket is szolgáló tárókat és aknákat csupán ezekkel vágták. A kiaknázásra előkészített váj at végekben, ha a körzet a robbanásveszélyes gázoktól mentes volt és ha a szellőztetés is biztosítva volt, a rendkívül kemény kőzet meglazítására hatalmas tüzet raktak és a tüz melegétől felhevült kőzetre nagymennyiségű (helyenként ecetes vagy más folyadékkal kevert) vizet locsoltak. A meglazult kőzet lehullását segítendő kézifúrót vagy (és) különböző feszítőeszközöket használtak. Az így nyert kőzetdarabokat zsákokba, ládákba lapátolták és szinte kizárólag csupán emberi erővel, a már szélesebb vágatokig vagy tárókig cipelték, esetleg talicskázták. Agricola idejében a vízszintes irányban történő szállításra a nagyobb tárókban megjelentek a fából készült, fasíneken és kerekeken futó első vagonok, a huntok. A tárókban történő szállítást ezzel párhuzamosan a targoncák egyik fejlettebb változatával, a két kerékkel rendelkező „par"-okkal is végezték, mely utóbbiak a 16. században a kibányászott érc mennyiségének is mérőeszközeivé váltak. A tárók egyben a bányavíz levezetésére is szolgáltak, ezért a tárók a külszinttől a hegy mélye felé haladva enyhén emelkedtek. Az érclelőhelyek függőleges megközelítésére, mindig kemény kőzetben készültek az aknák. Ezek szája lehetett a szabadban vagy a tárók szintjén is. Több féle rendeltetésük is volt. Mindenekelőtt a függőleges szállításra szolgáltak, amely