Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

FELSŐ-MAGYARORSZÁGI BÁNYAVÁROSOK SZÖVETSÉGE

FELSŐ-MAGYARORSZÁGI BÁNYAVÁROSOK SZÖVETSÉGE Magyarország ércbányáit már a középkorban - földrajzi elhelyezkedésük vagy gazdasági kapcsolataik alapján - különböző bányavidékek szerint nevezték el. Az ország északkeleti részén, Felső-Magyarországon az egymástól szétszórt bányatelepeket hívták felső-magyarországi bányáknak. E bányavidék központja az északi határhoz közeleső Szepesség volt. Telkibánya, Rudabánya és Rozsnyó voltak e vidék legdélibb és egyben legtávolabbi bányatelepei. A bányavárosokon kívül FelsőMagyarország számos megyéjében is folyt érctermelés. A Szepességben néhány földesúrnak szintén volt bányajogosítványa. Meg kell említeni a Jékelfalusy és Máriássy családokat, de legjelentősebb bányászatot a Görgeyek folytattak. Jelentős nemesércbányászat folyt Gömör megyében Rimabányán, amelynek bányatelepe 1268-ban királyi kiváltságot is kapott, de a bányászat nem volt hosszú életű. Királyi bányavárosi rangot kapott Dobsina is de nem tartozott a Felső-magyarországi Bányavárosok Szövetségéhez. Sáros megyében a Berzeviczi és Soós családok folytattak ércbányászatot. Messze földön híres volt a vörösvágási nemesopál, amelynek hajdani bányavágatai még ma is több kilométer hosszan járhatók. Nemesércbányászat folyt a Vörösvágás melletti Aranybánya községben. Abaúj vármegyében Jászó környékén a Rozgonyi család folytatott bányászatot. A Zemplén megyei bányák közül meg kell említeni Rudabányácskát és a kisebb jelentőségű bányapataki aranybányát. A 15. század elejére az ország csaknem minden terüle-