Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A BÁNYÁSZAT MÁSODIK VIRÁGKORA A 18-19 SZÁZADBAN - Telkibányai életkörülmények

kisebb épületekre is vonatkozott, de még a vágat kitakarításra, vagy a szellőztetési rendszer megváltoztatására is. Különösen szigorúan vették a nemesércek minősítését, ami az elszámolás, illetve a jövedelem alapját képezte. Ezért vált szükségessé, hogy többlépcsős ellenőrzési rendszert alakítsanak ki, amely a Veresvízi bánya laboratóriumával kezdődött, később egy minősítő állomás volt a községben is. Az elszállított érc átvételét Aranyidán vizsgálták meg, amit a szomolnoki központ is ellenőrzött, majd a végső minősítés a finomítás és feldolgozás során, Körmöcbányán történt. Ez a szigorú műszaki irányítási rendszer azzal az előnnyel járt, hogy elég volt csak a szomolnoki igazgatóságnál alkalmazni olyan magasabb képesítésű műszakiakat, akik Telkibányán is elvégezték alkalmanként a szükséges bányaméréseket, tervezési vagy fejlesztési munkákat. 1850-ben például szigorú büntetést kapott az aknász, aki engedély nélkül kísérleteket végzett az újonnan megépülő veresvízi mosóműben. A nagyobb jelentőségű kísérletekre, vagy fejlesztési munkáknál Telkibányára telepítettek több hónapra királyi bányatanácsosokat, vagy mérnököket. A jelentősebb költséget igénylő fejlesztéseket az Udvari Kamarához is fel kellett terjeszteni, ez történt a kincstári bánya megindulásánál is, amikor Pribylla Ignác szomolnoki bányaigazgató elkészítette a telkibányai fejlesztési tervet. A szigorú ellenőrzés mellett a kincstár Telkibányán egy viszonylag nagy apparátust alkalmazott. A legfontosabb feladatot a műszaki irányítás képezte, aminek az élén a bányamester állt. Mellette működött egy építési üzem, egy kutatási üzem és egy kereskedelmi osztály. A munkákat Pribylla Ignác bányaigazgató irányította