Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A BÁNYÁSZAT MÁSODIK VIRÁGKORA A 18-19 SZÁZADBAN - Magán bányavállalkozók

azokban az években is, amikor létszámhiány miatt Szomolnokról vagy Gölnicbányáról kell a bányászokat áttelepiteni. Az 1848-as szabadságharc eseményei gazdasági szempontból is hátrányos helyzetbe hozzák a vállalkozókat. 1849-ben az András és Istenkegyelme Bányatársulatok kérelemmel fordulnak a minisztériumhoz, hogy térítsék meg aranyban és ezüstben azt a veszteségüket, amit Kossuth bankókkal fizettek ki. A minisztérium elutasítja ezt a kérelmüket. A telkibányai vállalkozók érceit is Aranyidára szállítják kohósításra és elrendelik ezek külön kezelését, mivel az ércszínpor igen száraz, és csak egyszerű pörkölő kemencében kell kezelni. A Bányatársulatok rendelkeznek foncsorozó üzemmel, de a kis kapacitás miatt a kitermelt érc egy részét az aranyidai foncsorozóba küldik. Telkibánya utolsó vállalkozójáról, Koppy Istvánról az első levéltári adat 1861-ből származik, amikor átveszi az András Bányatársulat irányítását, azután a társulatot megveszi, erről tanúskodik az az okirat, amely szerint becsüsként Radig von Leutschauer császári bányabírót nevezik ki, aki 6 napot tölt Telkibányán. A Mária és Zsófia Bányatársulatok részére 6000 forint, a Mária-Glückauf Társulat részére pedig 4600 forint értékű ezüstpénz kibocsátását engedélyezik. A tőkeszegény magánvállalkozók ezekből a kölcsönökből folytathatják tevékenységüket a kincstártól átvett bányákban. Koppy István tábornok, mint már a Telkibányai Bányatársulat igazgatója, lúgzási eljárásban jártas szakember, mérnökgyakornok, szemlész áthelyezését kéri üzemébe. Velük indíthatja Koppy az újonnan felállított lúgzásos ércdúsító berendezését. Úgy számított, hogy a Telkibányán előállított színporok Aranyidai szállítási költségé-