Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A BÁNYÁSZAT MÁSODIK VIRÁGKORA A 18-19 SZÁZADBAN - A kincstári bányászat

marad, intézi a még meglévő ércszínporok tárolását, szállítását és az üzemi épületek eladását. A hasznosítható felszereléseket és raktál készletet Szomolnokra szállítják el és megkezdődik az alkudozás az üzemi épületek eladásával kapcsolatban. Huttkay József aknász, vállalkozó is ajánlatot tesz az ércfeldolgozó és üzemi épületek megvételére, ezekért 300 körmöci forintot ajánl fel. Bretzenheim uraság 461 forint 40 krajcárt ajánl fel, de az árverés során, 1853-ban, végül 300 forintért veszi át az épületeket és az ósva-völgyi ércelőkészítőt az ekkor már működő kerámia üzeme részére. A Lipót akna lójárgányos vitlaberendezését, az épületeket, érczúzót és mosót lebontják, a faanyagot és a vasalkatrészeket ócskavasként 222 forint 22 krajcárért eladják. Ezekből az árakból kitűnik, hogy Bretzenheim olcsón jutott az üzemi épületekhez. Ez nyilván a kincstár részrehajlását tükrözi, hiszen az okmányokban többször is van olyan kitétel, hogy az urasággal ujjat húzni nem tanácsos. A kincstár szigorúan elszámoltatja az ottmaradt bányamestert a kincstári anyagokkal kapcsolatban, 4-5 évre visszamenőleg ellenőrzi a számlákat, de még az olaj, olajkanna, lámpabél eladásáról is külön rendelkezik. Ezek az elszámolások nem voltak zavartalanok. Az 1858-ban meglévő bányászati hivatal a feltárt hiányságokért a felelősséget a szuperellenőrzést végző aranyidai fóbányamesterre hárítja. A telkibányai kincstári foncsorozó berendezéseket Aranyiidára szállítják át, és itt külön technológiával üzembe helyezik. 1856-ban szállítják el Telki-bányáról az utolsó ércszínport, amelynek a mennyisége 116 mázsa és 91 font. Az áttelepített munkásokkal kapcsolatban is sok lerendezetlen ügy marad, szalonna járandóságukat csak később