Garami Evelin: A rudabányai vasércdúsító-mű története (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 34., Rudabánya, 2005)

II. A magyar gazdaságpolitika az 1950-es években - A magyar gazdaságpolitika céljai, eszközei és mérlege az újjáépítés után

vas- és acéltermelés fejlesztése érdekében 1954-re a magyar állami és pártvezetés az ország nemzeti jövedelmének irreálisan nagy hányadát, mintegy 20 %-át felhasználva ténylegesen 67 milliárd Ft-ot invesztált a gazdaságba,

20 melynek közel a felét (46,7 %-át)

21 az ipar kapta. A magyar ipar az első ötéves terv alatt látszólag igen dinamikusan fejlődött. A II. világháború előtti 1,5 %-kal szemben ekkor mintegy 20 % volt az ipari termelés évi növekedése. Ehhez mindenképpen hozzájárult az új ipari beruházások nagy - bár a tervezettől jelentősen elmaradó - száma, hiszen az ötéves tervidőszak alatt az országban 72 új üzemet hoztak létre, s 41 üzem kapacitását bővítették.

22 A növekedés másik komponense az iparban foglalkoztatottak számának nagyarányú emelkedése volt. A munkanélküliség ugyanis 1950-re teljes mértékben megszűnt, az iparban dolgozó nők aránya pedig 1938-hoz képest megduplázódott.

23 Ez a folyamat azonban a mezőgazdaságban dolgozók számának jelentős csökkenését vonta maga után. Az első ötéves terv erőltetett iparfejlesztési koncepciója jelentős károkat és torzulásokat okozott a magyar gazdaságban. A legnagyobb problémát a fejlesztendő iparágak hibás megválasztása jelentette. Noha ekkor a nyugati államok is az iparnak biztosítottak prioritást, de amíg ott elsősorban a híradástechnika, a műanyaggyártás, s legfőképpen a fogyasztási cikkek tömegtermelése került előtérbe, addig hazánkban nem egyszerűen a nehéziparé volt a főszerep, hanem az ún. „A", azaz a termelőeszközöket gyártó szektoré. 1950-53 között ugyanis az alapanyag-termelő iparágak (bányászat, kohászat, acélgyártás) az összes nehézipari beruházás csaknem 80 %-át kapták, vagyis mintegy 17,5 milliárd Ft-ot.

24 Magyarországon azonban az említett iparterületek kiemelt fejlesztése a hazai nyersanyagkészletek hiányában rendkívül költséges volt, és nem a szerves fejlődésből következő irányt jelentett. A „főirány kijelölése" tehát alapvetően „elhibázott volt".

25 További súlyos következményét jelentette e stratégiának, hogy az új, nagyméretű beruházásokra összpontosítva a minőség és a korszerűség háttérbe szorult a mennyiség hajszolása miatt. A gazdaság egészében, illetve az egyes vállalatok működésében az egyetlen irányadó