Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Válogatás a magyarországi bányászmondákból

dul a bányákban. A bányarém csak az éneket és a muzsikát szereti. Elátkozták a kincset az ezüstgödröknél és ahol eddig vidáman dolgoztak, most halom csendesség van. 35 ' (Ruda­bánya, dobsinai származású adatközlőtől) 149. Volt egy szegény ember, kinek pénze soha sem volt, csak úgy tengődött egyik napról a másikra csekély keresetéből, de becsületes, józanéletű volt. Egy nap, mikor épen egy sötét zugban bányászik, egy falhasadékból lángok között kiszökik a bányarém s kérdi: miért zavarja nyugalmát? A szegény ember megijed s mennyre-földre esküszik, hogy biz' ó nem bányászna, de kénytelen vele, mert ebből él. Erre a Válva sok pénzzel ajándékozza meg, azon föltétel alatt, hogy életében soha sem fog többé bányászni. Örülve megy ki a szegény ember a bányából, de a mily becsületes, józanéletű volt eddig, annyira garázda s iszákossá lesz; úgy, hogy rövid idő alatt a kapott pénzt mind elkölti s kénytelen házról házra járva koldulni. Idővel megunja az életmódot s visszamegy a bányába, de részegen s fütyülve. Ott terem a Válva s kezdi fojtogatni. Mielőtt lelkét kiadta, csak annyi ideje volt, hogy a közelle­vó munkásoknak sorsát röviden elbeszélje. Ezóta minden munkás őrizkedik a bányában fütyülni. 352 (Petrozsény) 150. A patkányt nem szabad a bányában agyonütni, mert az menekül, ha omlás van és tudják a bányászok, hogy mozgásban van a bánya. A fenyőfa nyefeg, ha mozog a bánya. 353 (Varbo) 151. Hát, ez nem most, ez azelőtt történt még a pengős világban, hogy jártak a bányászok sihtre. Hát, nem nagyon vágtak a telepen disznókat, hanem bányászfelvágottat - zsíros kenyeret — hordtak sihtre. Vót aki kávét, tejet, kis üvegbe. És történt egyszer egy alkalommal, hogy vót egy öreg, az kávét hordott sihtre. Mindig siht elején, amikor leszátak, hát hat órakor leszá­tak, ugye reggel hattól délután kettőig. Hát akkor az öregnek még nem ízlett, délelőtt úgy kilenc óra, fél tízkor szokta mindig megenni. Olyan öreg cimmerhájer vót, bővítő. És hát nap mint nap, üres vót neki az üvegje. Annak a röndje és módja szerint fődugta mindig az ulniba, föl, egész a firsnibe, odatette, hát üres vót az üveg, nem vót benn kávé. - Hát, majd csak meglesem én, hogy ki issza meg az én kávémat - mondta az öreg. Nahát, egyszer aztán a lámpát úgy eldugta és odaát az ulniba, fogott egy prignit és lesett. Alig van ott egy darabig, egyszer csak gyün egy jó nagy patkány. Hát, főmászik a deszkán, főmegy, gyün a másik patkány. Oda az üveghez. Hát, az egyik patkány a farkát rácsavarta az üveg nyakára, a másik a farkát rácsavarta a dugóra és addig-addig keperked­tek, míg kihűzták a dugót az üvegbű. Mikor kint volt a dugó, akkor bedugta az egyik pat­kány a farkát, kihúzta, oszt a másik leszopta róla a kávét. A másik bedugta a farkát, kihúzta, ez szopta le. És ez így ment addig, míg nem lett üres az üveg. — Ejnye, de b az anyátoknak a mindenit! — az öreg fogta a masszerájt, odahúzott nekik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom