Poda Nicolaus: A selmeci bányagépekről (Prága 1771) (A Bányászat, Kohászat és Földtan Klasszikusai 10., Miskolc, Rudabánya, 2002.)

mellett - 30-40 %-a származott. S mindez az országlakosok alig 1 %-ának tevékenységén alapult! A bányavállalkozók közül csak néhány emelkedett a legfelső körökbe, a többi hosszabb-rövidebb idő után tönkrement, elszegényedett; a kisvállalkozók, munkások az igen kemény, sokszor embertelen munkakörülmények között felőrlődtek, viszonylagos jobb jövedelmük ellenére, rövid életkoruk miatt fölhalmozásra gondolni sem lehetett. A bányavidékek lakossága az évszázadok során ezért is, többször is kicserélődött, a nyelvi-etnikai emlékek tanúsága szerint is. így kevéssé érthető, hogy szak- és tankönyveink kivétel nélkül az országlakosok 90-95 %-át kitevő jobbágyságot jelölik meg, mint „fenntartó erőt", amelynek „ vállán nyugodott az ország terhe "! A bányászat-kohászat volt egy évezreden át az egyetlen nagyipar hazánkban, amely mint egyedüli, rákényszerült, hogy a számára nélkülözhetetlen kiegészítő iparokat és szakmákat is saját kebelén belül fejlessze és építse ki. Így alakult ki a mérnöki építészet, különösen a vízépítészet és a mélyépítés, a gépipar, az üvegipar, a vegyipar (kénsav- és salétromsavgyártás, ásványi festékgyártás stb.J, az erdészet és faipar, az ipari bőrgyártás (tömítések, szigetelés, transzmisszió, csuklós csatlakozások, szállítóbödönök, s nem utolsó sorban a bányászszimbólummá lett farbőr) stb. Itt tanulhatták meg a képzetlen emberek a fegyelmezett, nagy- vagy viszonylag nagyobb csoportos munkavégzés szabályait, s váltak a kibontakozó polgári társadalom hasznos, öntudatra ébredő tagjává. Ez az ipar volt az egyetlen hazánkban amely fényesen bizonyította, hogy lehet ilyen etnikai és társadalmi körülmények