A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1923-1924 (HU-SEKL 1.a 50.)
1924. június 4., rendkívüli tanulmányi értekezlet
10 Gerlóczy Zsigmond Tanulságos és egyben örvendetes az, hogy fertőző betegség gyanújával, megfigyelésre, observationi 129 beteg került be az öt év alatt kórházunkba. Ezek közül valóban fertőző betegsége volt 56-nak, és pedig scarlatinája 25-nek, morbillije 3-nak, rubeolája 5-nek, typhus abdominalisa 6-nak, typhus exanthematicusa 1-nek, dysenteriája 2-nek, erysipelasa 1-nek, pertussisa 1-nek, diphtheriája 3-nak, influenzája 7-nek, luese 2-nek, nem fertőzése» betegsége volt 17-nek, és pedig erythemája 15-nek, urticariája 2-nek, egészségesnek találtunk 26-ot. A fertőző betegségek ellen való védekezés sikeressége érdekében kívánatos, bogy a gyakorlóorvos, különösen, ha nem érzi magát e betegségek fölismerésében eléggé járatosnak, fertőző betegség legkisebb gyanújakor is úgy járjon el, mintha bizonyos lenne a diagnosisában. Senki sem fogja hibáztatni, ha gyanúja be nem igazolódik, ezzel nem árt a köznek, míg ellenben, ha a betegségnek csak gyanús jeleiből még nem tudván diagnosist megállapítani, vár addig, amíg a symptomák jobban kialakulnak és nem tesz a védekezés érdekében semmi óvóintézkedést sem, valóban árt vele a köznek. Az az orvos, aki nem ismeri föl a fertőző betegséget, de sőt azt sem ismeri föl, hogy bizonyos symptomák alapján fertőző betegségre is lehet gondolni, a valóságban csakugyan nem lesz segítő harcosa a hatóságnak abban a küzdelemben, amit a fertőző betegségek ellen szakadatlanul folytat. A gyakorlati oktatás az orvosképzésben az orvosi tudomány minden ágazatában nagyjelentőségű, de különösen a heveny fertőző betegségek specialis tudományszakában. Mennyivel másképen fogja venni az orvos a praxisában azt a közönséges symptomát, hogy a beteg rossizúl érzi magát, émelyeg, hány, ha künn a kórházban a skarlatinás betegek kórlapján minduntalan azt olvashatja, hogy „betegsége émelygéssel, hányással kezdődött“, s amikor száz meg száz esetben meggyőződik arról, hogy skarlátos gyermekeknek legalább 80%-a a skarlát kitörése előtt hányt. Azt az orvost, aki ezt a kórházban jegyezte meg magának, nem fogja megtéveszteni a még oly intelligens anyának az a fölvilágosítása, hogy „a gyermek sok édességet evett, sok gyümölcsöt evett avagy ettől vagy attól a nem friss ételtől rontotta el a gyomrát“, hanem mindenesetre kutatni fog más symptomák után is és talán megtalálja nyomban a garat nyálkahártyáján a jellegző skarlátos enanthemát és egyben megállapítja a skarlát diagnosisát 24—48 órával előbb is, mielőtt a bőrön a scarlatinára jellegző kiütés kitörne. Gyors izolálással az ilyen korán fölismert esetben szinte biztos eredményt fog elérni; míg ellenben ha csak egyszerű gyomorrontásnak tartja a megbetegedést és talán el sem megy újból a beteghez, ha közben enyhe kiütés fejlődnék ki rajta, mely egy-két óra alatt el is tűnik s amelyet éppen, mert a láz alatt volt piros a teste, a szülő sem fog másnak tekinteni, mint láztól származott kipirulásnak, részese lesz annak, hogy az ilyen föl nem ismert skarlát kész veszedelemmé válik sokakra, de sőt magára a betegre is, aki köny-
