A Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1914-1915 (HU-SEKL 1.a 40.)

1914. december 15., 4. rendes

18. A gyakorló orvos feladata az elmegyógyászat terén.

(Előadás az orvosok és lermészetvizsgálók vándorgyűlésén. Gy. 1903.)

Kiemeli mindenekelőtt a gyakorló orvos közreműködésének fontosságát a tudományos psychiatriai kutatás szempontjából, a mennyiben az elmebetegség kifejlődésére és bizonyos átmeneti alakokra nézve a gyakorló orvosnak áll leginkább módjában oly észleleteket tenni, a melyek tudományos becsesei bírnak és nélkülözhetetlen részét képezik a psychiater megfigyeléseinek és kutatásainak. Útmutatást ad ezen észleleteknek mikénti értékesítésére nézve és utal a gyakorló orvos azon feladatára is, hogy érvényesítse befolyását az elmebetegekkel és az elmegyógyintézetekkel szemben a közönség körében létező előítéletek leküzdésére. Megállapítja az intézeti elhelyezés indikáczióit és körülírja a gyakorló orvosnak e körül felmerülő teendőit, valamint azokat is, a melyek az elmebajok prophylaxisára vonatkoznak.

19. Ueber die Beziehungen der Anstalten für Geisteskranke zu den Volksheilstälten

für Nervenkranke.

(Az 1906. évi milánói nemzetk. elmebetegiigyi kongresszuson tartott előadás. Psych.-neurol. W. 1906.)

Kifejti azon okokat, a melyek miatt az elmegyógyintézeteknek népies ideggyógyintézetekkel való kiegészítését tartaná kívánatosnak.

20. Az elmebetegek elhelyezésére hazánkban mily betegfelvételi módozatok lennének

alkalmazandók? (A IV. orsz. elmeorvosi értekezlet munkálatai. 1907.)

Ezen az elmeorvosi értekezlet elé terjesztett referátumban állást foglal a mellett, hogy a betegfelvételek a lehetőségig megkönnyíttessenek és részletezi, tekintettel az élelbeléptetendő új perrendtartásra, azon módozatokat, a melyek által ezen czélt elérhetőnek véli.

21. Az állami elmegyógyintézetek orvoshiánya. (Gyógy. 1910.)

Rámutat azon súlyos következményekre, a melyek az orvosoknak az elmegyógyintézeti orvosi állásoktól való tartózkodásából azáltal erednek, hogy ez az intézeti orvosi személyzetnek nemcsak számbeli megfogyatkozását, hanem minőségbeli hanyatlását is idézi elő. Ezen tartózkodásnak okát nem annyira a rossz javadalmazásban látja, mert épen a kezdő orvosi állások anyagi szempontból aránylag kedvezőbbek, mint egyéb kórházakban, hanem inkább abban, hogy a fiatal orvosok ezen a pályán jövőjüket kellően biztosítva nem látják és hogy a szolgálat őket orvosilag ki nem elégíti. A bajon szerinte csak egy, a kérdésnek minden részletére kiterjedő reformmal lehetne segíteni, a mely egyebek között az előmeneteli viszonyokat szabályozná és módot nyújtana arra, hogy a fiatal orvosok magukat nemcsak az elmekórtanban, hanem az orvostudomány egyéb ágaiban is annyira kiképezhessék, hogy az intézeti szolgálatból kellő kiképzéssel mehessenek át az orvosi gyakorlat terére. Különös súlyt helyez arra, hogy az intézetek orvosállománya időnként oly orvosokkal egészíttessék ki, a kik az elmekórtani klinikákon szolgáltak.

22. Az elmegyógyintézetek kiváuatos terjedelméről. («Közegészség» 1903.)

Szemben azon újabbkori törekvésekkel, a melyek az elmegyógyintézeteknek mind nagyobb dimenzióira irányulnak, kifejti és adatokkal igazolja, bogy az intézetek terjedelmének a túlságig menő növelését, a mely orvosi szempontból épenséggel nem kívánatos, még gazdasági szempontok sem indokolják és így nem is indokolt az utóbbiak kedvéért az orvosi szempontot figyelmen kívül hagyni. A kétféle szempontnak egyaránt megfelelőnek tartja a 800—1000 betegre berendezett intézetet.