A Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola évkönyve, 1933-1934 (15481)
Fekete Zoltán lelépő rektor beszámolója a m. kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola 1933/34. tanévi működéséről
6 doktora lett, ki előadásait ünnepélyes külsőségek közt 1809 feb- ruáriusában kezdte meg. Ettől az időtől kezdve egymás mellett fejlődött a bányászati és az erdészeti ágazat. Az 1846. évi gyökeres újjászervezéstől kezdve pedig az intézet már a Bányászati és Erdészeti Akadémia címet viselte. Az erdészeti ágazat első tanárai közül Wilckensen kívül kivált és a volt monarchia államaiban bizonyos vonatkozásokban még ma is tekintélynek örvend Feist- mantel Rudolf lovag. Nem kívánom ezen a helyen a további fejlődés részleteit behatóan tárgyalni. Csak természetes, hogy az évtizedek folyamán a tanítás rendszere, a tanszékek szervezése, a tanárok és segédtanerők létszáma gyakori változásokat szenvedett, amint ez a fokozatos fejlődésnek szükségszerű együttjárója szokott lenni. 1846-ban az intézetnek hat rendes tanára volt, kik a fő- bányagróf-igazgató elnöklete alatt a tanácsot alkották. A tanulmányi időt 4 évre emelték fel. Mint érdekes intézkedést kell itt megemlítenem Eötvös József báró kultuszminiszternek 1848 júliusában az akadémia igazgatójához intézett azt a felhívását, hogy dolgozzon ki tervezetet az akadémiának ,,egy műtanodával és egy műegyetemmel való összekapcsolására.“ Ez a tervezet el is készült, a bekövetkezett szomorú idők azonban nem engedték meg annak megvalósulását. A szabadságharc idején az akadémia rövid ideig zárva volt, hogy aztán az abszolutizmus korszakában folytassa működését. Ez alatt az idő alatt is szerveztek új tanszékeket, szaporították a gépszerkezettani, bánya- és kohógéptani órák számát, önállósították a kohászat és fémkémlészet tanítását s az általános és részletes fémkohászat elkülönítésével lehetővé tették ennek a tanulmányi anyagnak behatóbb tárgyalását. Gyökeres változást jelentett az akadémia további fejlődésében az 1867. évi kiegyezés. Ennek a változásnak leglényegesebb mozzanata volt a német előadási nyelv megszüntetése és a magyar tannyelvre való áttérés. A külföldiek erre hamarosan elmaradtak, úgy hogy 1869-re már csak mindössze 3 ausztriai hallgató iratkozott be, holott azelőtt a külföldiek a hallgatók összes létszámának átlag mintegy 45%-át tették. Ezeknek legnagyobb részét Ausztria örökös tartományai szolgáltatták. A hallgatóság létszáma a külföldiek elmaradása ellenére sem esett vissza, sőt a kiegyezést követő évtizedben még valamivel többen iratkoztak be mint az előzőben. Az erre következő második évtizedben pedig a létszám mintegy 80%-kai emelkedett. Természetes, hogy a magyar tannyelvre való áttérés nem kis feladat elé állította a tanári kart. A magyar szaknyelv akkoriban fejletlen volt s eleinte a tanárok egy része különben sem beszélt kifogástalanul magyarul. De csakhamar leküzdötték eze
