Horváth József - Dominkovits Péter: 17. századi sopron vármegyei végrendeletek (Sopron, 2001)

A 17. SZÁZADI SOPRON MEGYEI VÉGRENDELETEKRŐL

éltemben ßerenczet paranczol, arrais nem kűlőmben mint az többire gondot viselek, megh matatom hogy eő nekijs ßerelmes attya voltam, mint az többinek, ugy reményiem, hogy erreis rea vety az Ur Isten Bent Bemeit mint az többire, s talán nem ßorul az én keresményemre." Hozzáteszi azért azt is: ha pedig Isten olyan szegény legénynek adja, neki is leszen ötszáz forintja, mint volt Judit nevű nővérének (20. SZ./50. p.; Erzsébetnek viszont nem adott semmit, mivel férjének „a nélkűlis eleget adot Isten"). Világosan közli viszont véleményét egy további rendelése: „Az többi kőzőt nem akarom, hogy soha, valamedigh az Ur Isten éltety ez világon az en ßerelmes fiaimat, hogy az leanyim bele kapianak az én kis ioßagomban." Valószínűleg ez lehetett több kortársa véleménye is. A házastárs hozományát több testáló említi utolsó rendelésében, különösen akkor, ha annak komolyabb szerepe volt a közös vagyon megalapozásában vagy gyarapításában. Telekesy István pl. 1663-ban azt mondja, hogy felesége, Sándor Zsuzsanna az összes jószágát eladta Felsőszoporon, és annak árával váltotta ki az ő ebergőci jószágát; ezért ha feleségének holta történne, addig ne nyúlhassanak az atyafiak a jószághoz, amíg kétszáz ezüsttallért le nem tesznek (23. sz.). Mások viszont a bonyolultabb családi viszonyok miatt a hozomány konkrétabb leírására kényszerülnek: Ebergényi Judit a legjobb példa erre, aki földjeinek nemcsak pontos helyét, de szomszédait is jónak látja megadni az egyértelmű azonosíthatóság végett (39. sz.). A nőnem külön jogai közül a leánynegyed

149 érvényesülése állapítható meg a legnehezebben forrásainkban: testálóink konkrétan nem utalnak alkalmazására; az öröklés arányai viszont a felsorolt vagyontárgyak alapján pontosabban aligha határozhatók meg. Az 1687-ben Nemesládonyban testáló Dómján Mihály pl. két lányának a tompaházi jószágot hagyja „minden hozza tartozandó igasagaval együtt, földeivel, rettyeivel, erdeivel", négy fiának pedig a ládonyi jószágot rendeli hasonló feltételekkel; azok értékéről vagy nagyságáról viszont semmit nem mond (44. sz.). Mások sokkal aprólékosabban rendelkeznek, Belesics Mihály pl. 1691-ben 11 pontba foglalva egészen részletes felsorolást ad vagyontárgyairól, egyenként megjelölve a fiának illetve a lányának szántakat és számba véve az utóbbi kiházasításakor juttatott javakat is, az arányokat azonban így is lehetetlen közelebbről meghatároznunk (45. sz.). Azt bizonyosra mondhatom, hogy a leánynegyed alkalmazása nem volt általánosan elteijedt; az 1667-ben Felsőpulyán végrendelkező Horváth Ferenc pl. kimondja: „Hagjom fiamnak es leanjomnak kiczintűl fogua nagig mind őrőkőst es zálogost, ingot s ingatlant, az ket germeke[m] kőzőt egierant ozolik..." (28. sz.). Az elmondottakból világosan kitűnik: a testálok meglehetősen pontosan ismerték azokat a vagyonjogi intézményeket, melyek a túlélő örökösök jogait biztosították; emellett maguk is igyekeztek azt végrendeletükben hangsúlyozni. Említésre ér149 Fogalmának rövid összefoglalását adja: ECKHART 2000. 303-304- p.; fogalmával és kifizetésének módjával Werbó'czi is részletesebben foglalkozik (különösen: I. 88., 89. cím).