Horváth József - Dominkovits Péter: 17. századi sopron vármegyei végrendeletek (Sopron, 2001)

A 17. SZÁZADI SOPRON MEGYEI VÉGRENDELETEKRŐL

Mintegy fél tucatnyi testáló tesz temetéséről konkrétabb rendelést; ezek részletessége azonban erősen különböző. Az 1637-ben végrendelkező Zeke György ezirányú akaratát röviden így fejezi ki: „Temetésemet keuanta[m] a soproni barátok szetegihazaba[n], es keremis szerelmes felesegemet, s attjamfiait innét Sopro[n]bol el ne uigienek, es egi napnál t[o]uab a fold szinen ne tarchianak se pompaual el ne temessenek; temetésemnek czeremoniaiarul, mind az egihazi szemelieket, mind kik engem a földbe[n] takarnak, megh fizessenek." (8. sz./17. p.) Ugyancsak a soproni ferenceseknél rendeli eltemettetését 1672-ben Ányos György, aki 30 forintot hagy ezért a barátoknak; kikötése mindössze annyi, hogy temetése „hozzam illendő tiztesseggel" történjen (30. sz./73. p.). Az 1672-ben Sopronban testáló Győrffy István viszont nem itt kíván nyugodni, hanem a szombathelyi domonkosok templomában: „... testemet penigh az kereßteny szokás ßerint illendő bőtsűlettel temessék el szombathelyi Szent Mártony páter dominicanusok szentegyházánál léuő Quinq[uej Vulnerum Christi neveztetett kápolnában, kire alább testálok. Temetésemre penigh hagyok száz öttven foréntott." (29. sz./67. p.) - írja, meglehetősen rövidre fogva ezzel teste sorsának intézését (lelke üdvére viszont még oldalakon keresztül tesz tisztességes összegű kegyes hagyományokat). E rendelésekből kitűnik, hogy a módosabb nemesek körében a környék népszerű kolostortemplomaiban való - „ad sanctos"

204 temetkezés volt a vonzó; pompában azonban nem akarták követni azokat a főrendieket, akiknek familiárisaiként élték életüket.

20 A falun temetkezők közül Marton Pál 1667-ben kelt végrendelete a legrészletesebb; „Testemnek temeteset az itt valo lőuei templomnál misevei pra[e]dikattioval" rendeli, majd további intézkedéseket is tesz: 40 forintot rendel temetésére, melyet a plébános kezéhez adjanak, „az mire kívántatik borsra húsra etc.", a plébános maga három forintot kapjon belőle fáradozásáért; a temetésekor 4 forintot osztogassanak a szegényeknek; egyik tehenét pedig vágják le a torra (27. sz.). Az utóbbiakhoz hasonló célú rendelést tesz az 1658-ban Szilvási András özvegyeként Nagylózson testáló István-Pál Kata is: „Vagyon még ket ökör, annak egyike le vagattassek, ha I[stejn ez [vijlagbul ke vészen, az második el adattassek, es az arra osztogattassek ki a szegi niekre akar ebörgicziek, akar losia[k] legjenek azok, erdemek szerint." (19. sz.) Ezen adatok azt mutatják, hogy mind a szegényeknek a halott lelki üdvéért való etetése, mind a tor általánosabban elterjedt volt a falun élő nemesek körében is; ez utóbbival kapcsolatosan érdekes adat Sibrik Kata azon elmondása, hogy nővére és annak férje négy forintot küldött neki „az edes gyermekem torjára" (12. sz.). A meglehetősen vagyonos Marczaltőy Miklós 1629-ben igen egyszerűen rendeli temetését: „kioltom utan hagiom hogi testemet czak az fekete főidben tegiek, es semi seliem ruhaszatot raitam ne temessenek." (Függ. 2. sz./129. p.). Egy további érdekes, té204 Vö.: ARIES 1987. 363. p. 205 A 17. századi főúri temetkezésekre ld.: SZABÓ 1989.