Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)
II. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
törekvéseinek megvalósítására. 57 Burgenlandra vonatkozóan ez a változat a húszas évek végén merült fel, igaz, rendkívül halvány formában. Alapja akkor az Olaszország pártfogásába vetett bizalom volt. Az anschluss idején ismét felmerült az egységes Nyugat-Magyarország helyreállításának gondolata, az aktuálpolitikai helyzet adta lehetőséget kihasználásával. A magyar vezetés azonban kevés meggyőződéssel, erőtlenül lépett fel ennek érdekében. Amíg a közvélemény és pártok jelentős részben nyíltan követelték a békék felülvizsgálatát és megváltoztatását, a hatalom képviselőit sajátos, tudathasadásos állapot jellemezte e kérdésben. A korszak elején a formálódó rendszer óriási ellentmondással találta szemben magát, amikor a létfeltételeit biztosító beilleszkedési politika, és a toposszá váló revízió között kellett egyensúlyoznia. A revizionista követelések és deklarációk hamarosan le is kerültek a hivatalos kormánypolitika napirendjéről, és újból csak 1928 után jelennek meg, akkor már „békés revízió" formáját öltve. A helyzetet súlyosbította, hogy a trianoni határok újraszabása nemzetközi fórumokon - különös tekintettel a Népszövetségre 58- a második világháborúig komoly formában soha nem került napirendre. Ezt a korszak józanul gondolkodó szereplői meglehetősen tisztán látták, és számoltak is vele. A közvélemény optikai csalódását tükrözte az a lelkesedés is, mely Harold Sydney Harmsworth, Rothermere lordjának 1927-ben indított akcióját kísérte. A revízió természetesen nemcsak az elmélet, hanem a gyakorlati politika szintjén is meghatározó kérdés volt. A külpolitikai vezetés azon elképzelése, hogy ennek lehetőségét a status quo-ellenes államok 59 összefogása hozza közelebb, nem vált valósággá. A másik utat valamely nagyhatalom pártfogása kínálta volna. A Bethlen-kormány a támogatást elsősorban Angliától várta, ám 1927-től úgy tűnt, arra az olasz külpolitika oldalvizén nyílik lehetőség. Később a kibontakozást a nemzetiszocialista Németország támogatásával keresték, Berlin azonban csupán Csehszlovákiával szemben támogatta a magyar szándékokat, a kölcsönös érdekek jegyében. 60 Ez sem változtat azonban azon, hogy így a magyar külpolitikai gondolkodás legfontosabb eleme, a revizionizmus gondolata - bár ez elsősorban az irredentizmus sajátossága volt - olyan mítosszá vált, melynek valódi realitásai mindvégig hiányoztak. A magyar külpolitika mindezek miatt, bizonyos fokig délibábokat kergetett akkor is, ha ezek az illúziók általában nem a hivatalos politika, hanem csupán a „magyar hiszekegyet" skandáló közvélemény szemei előtt lebegtek. A magyar külpolitikai gondolkodást vizsgálva, nem feledkezhetünk meg arról a külpolitikát irányító elitek tudatában mélyen gyökerező veszélytudatról sem, mely a 19. századtól folyamatosan tetten érhető. A pánszláv és pángermán előretöréstől való félelem hol fokozottabban, hol kevésbé erősen a reformkor liberálisaitól a két háború korának politikai elitjéig minden generáció gondolkodását befolyásolta. Az önálló Magyarországot fenyegető külső veszedelem rémképe már Széchenyi, Wesselényi, Deák és társaik gondolkodását és eszmerendszerét áthatotta. A kettős monarchia 1867-es létrejötte mögött szintén ott munkált a szláv és német expanzió miatti tradicionális aggodalom. A dualizmus-kori politikai elit többségében osztotta is Deáknak a felemelkedő Németországtól és a hatalmas Oroszországtól való félelmét. 61 A Romanovok és Hohenzollernek monarchiája közé ékelődött térség államai - benne Magyarországgal - csupán a két nagyhatalom első világháborús összeomlása után jutottak nagyobb cselekvési szabadsághoz. Az európai diplomáciából kirekesztett, polgárháborútól szenvedő Szovjet-Oroszország, és a háborús vesztes, belső stabilizációs problémákkal küszködő Weimari Köztársaság azonban csak egy rövid évtizedet hagyott a régió államainak, 57 Vö. uo. 55. o. ill. Trianon a történelemben és a történelmi tudatban. Kerekasztal-beszélgetés. Világosság, 1988. 4. 235. o. 58 A szervezet alapszabályának 19. §-a lehetővé tette a békés revíziót. 59 Az együttműködés résztvevője a nagyhatalom Olaszország, Németország és Szovjetunió, az alacsonyabb státuszú államok közül pedig Bulgária és Törökország lehetett volna, Lásd Zeidler 2002b. 171-172. o. 60 Ormos 1998. 157. o. 61 Diószegi István: Az Osztrák-Magyar Monarchia. História 2000. 9-10. 7. o.
