Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - új auróra: 1924

grimaszt, csókot, sétáló embereket, lányokát, mosolygó fiúkat, szerelmet, sok-sok fát, földet, szőlőt, gabonarónát, rétet, erdőt: álmot... ezt a mi földünket kacagó, drága álomban . .. Jaj! A kanyarulat: nem látom már a kocsit, jaj: tudom, nem állt meg a kocsi. Nem láttam semmit, semmit, semmit. Csaltam. Álmodtam. Bocsássatok meg ... Bocsássatok meg. De most már emlékszem, hogy amikor a panorámás lefelé jött a kocsmalépcsőn, jobb kabátujját ide-oda táncoltatta a szél. Most jut eszembe: láttam arcát és dühös mozdulatát, a hirtelen, kegyetlen gesztust, mellyel zsebre gyűrte a táncoló kabátujjat. Aztán káromkodott. Megmaradt kezével a ló füle mögé vágott. A kocsi elindult. Bocsássatok meg, de ez az ember nem adhat többé ezüstszínre mázolt tízkrajcáros virágvázát. Ez a nyúzott, szomorú ember nem mutathat többé panorámát... Ö tudja, megélte korunkat: valóságát, a háborút. Nincs többé panoráma: kis kerek ablakok körben a fal mentén ... (KASSAI NAPLÖ, 1923—4) új auróra: 1924 Az Oj Auróra jeligéje: És adatott vala tinéktek Teremteni új nemzedéket Az elhunyt sírjain. (Arany J.: A dalnok búja) Egy erdélyi lapban a szlovenszkói magyar irodalom útját, célját így vázoltam: „A Nyugat munkája révén új fejlődésre képesített magyar irodalmi folytonosság a békekötéssel megakadt. Ájult várakozás és üzleti konjunktúra jelzik az életet. A központ vérkeringése betegen és eltorlaszolva nem ad többé támaszt, irányt, kényelmet. Magunkra maradtunk. Testvértelenül, árván kaptunk a levegőbe: a semmibe. A magára hagyott ember biztos ösztönnel ismeri fel értékét, a testvértelenség életkapaszkodó fokozott erejét, biztos ösztönnel akaratát: a testvértelenségben — testvér, a züllés