Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben
I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - téli napló a lila sapkáról
alatt. A lila sapka nevetett, a lila lány nevetett, és a fiú mellette ült. Semmi sem történt. Él az élet. Lopni? Elragadni — hogy higgyek ... Összecsapott szárnyakkal, mint a vércse, nyílként lezuhanni, rácsapni, hogy elvigyem magammal... újra megnézni: élet! Ifjú, boldog élet, lila sapkás édes, édes csók, lány, beszéd és csacsogás... Van, létezik, él! ... Előbújni és elbújni a szivárvány lopott színével... De lopni? Csalni magamat — hogy higgyek ... Mint a hindu mesében Suryakanta király, aki „lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében, és két tenyere öblével a vizet merítvén kiemelte régi képét, és mosakodván arcára terítette mint tapadó nedves fátyolt — azután felállt és óvatosan lépkedett tovább, hogy a fényes álarc le ne csurogjon arcáról: Bár ruhám lehetnél, ha testem nem vagy, te szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!" Nézni. Legalább nézni — hogy lássak ... A pillanatot eltenni, mert a kocsi már elrepült. Lila fátyol maradt a levegőben: egy hosszú kacagás. Karnevál herceg talmi játéka volt talán: az élet. De mégiscsak a lila sapkás lány volt: a kis üvegdarab, egy lila monokli, mely ügyetlenül kibukott a szemünkből. Csalni, lopni, nézni... Mi marad? Suta ablakzörgés ... a homlok odakoppant az üvegre. Él az élet. Csapkodó repüléssel, félő gágogással, a lila fátyol után riadt új bizonyíték szalad: ludak szállnak az ablak előtt. Karnevál herceg után — libamáj. Egy kölyök kővel felzavarta őket a faluvégen, felkapaszkodtak a levegőbe — és egyenes ívben megint lekoppanak a földre. Valahonnan ... valahová. Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy mi. Él az élet: a folytonos mozgás összevissza kergeti, üldözi, keveri a vonulás félszegségét és szépségét. Él az élet: neveti, gyilkolja, kacagja a mozdulatlanságot: a várás örömét és szomorúságát — a lehetetlenséget és a reményt. A zakatoló vonatra már fel lehet szállni — de bent bolondok ülnek szegényen, és az egyetlen életjel: a suta ablakzörgés... A vonat megint elrepült. A szoba másik, sötét sarkában várnak a harmadik csengetésre — mert még hideg van, még van valami: talán a kályha, melyet körülülnek, melytől meleget várnak. Rakják a tüzet... A hatalmas lángra fellobbant élet ellobbant, és összeroskadt, halott hamuja nem tud szétáradni, világgá menni. A súlyos mérleget a hamvazószerdás játék billenti moz-
