Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - új garanvölgyi

új garanvölgyi Ez azt jelenti, hogy a régire is emlékszünk, de az újat nézzük. A könyvet, amit diákkorunkban sietve élveztünk, ma újra elővettük, de nem raktuk vissza a poros polcra: ott hagytuk az asztalon a fehér őszirózsás váza mellett; kilapoztuk egy oldalát és napról napra vártunk. A fehér szirmok gyenge, simogató eséssel ágyazták meg a fekete sorok hallgatását. Naponta új virágokat raktunk az oltárra, a sárgult papírlapon a betűk fekete drágaköves csillogással egyre vártak. Jókai könyve, Az új jöldesúr — a régi Garanvölgyivel ott feküdt az asztalon. Egy pillanatra felfogtuk az áldó szirmok hullását, és — emlékeztünk régiekről: Volt egyszer egy ember, akinek nagyon fájt tél, tavasz, nyár és ősz: az idő, amely változást, kegyetlen, sirató változást hozott, de volt egy hely, ahol semmi sem változott, minden úgy maradt, mint régen; volt egy nagy kapuval elzárt háza, onnan nézte a kék eget és a vészes felhőket: régen is így volt. Ha ezt megunta, bement a szobába — magára csukta az ajtót: itt is úgy volt minden, mint régen. És várt. Az idő, mely úgy fájt neki, egyszer örömös dobolással Zörgetett az ajtaján, és Garanvölgyi Ádám kilépett az utcára a régi emberek közé. Ismét — de most egy gyerek boldogságával — taposta a sarat, a messze mezőket tágult tüdővel járta meg. Fogadalmának: az önrabságnak vége volt: kint is olyan volt minden, mint régen. A négy fal fájdalmas hosszú évei dacos örömmel nézték a napot. Regény! Talán igaz sem volt. Számorú mese: Egyszer volt, hol nem volt... És én tegnap megláttam az új Garanvölgyit. Ma megint hallottam egyről, holnap hármat fogok tudni. Nem regény, nem mese: Egyszer volt, hol nem volt... Van! Hol van? Nem mondom meg, de elég, hogy én már tudom, és tudjátok ti is, szomorú emberek, kik elszórva, elárulva vártok, egyre vártok ... Az új Garanvölgyi. És én örülök — örömöm van, de nem nevetek, nincs haj2 Vigyázó szemmel