Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - páll józsefek

rázó, kacagó nevetésem — nincs mámoros ordító hangom, csak keserű sós könnyemet nyújtom felétek, emberek, ti nagyon szomorú, elárvult emberek. Örömöm van — és nem tudok mást, csak sírni, sírni... Azért örülni, mert tudom, hogy van egy új Garanvölgyi Ádám, aki itt van, itt él közöttünk. És többen is vannak. Nem regény, nem mese. A váza alól már elvettem Jókai aranyregényét. A fehér, szűzi szirmok az üres helyre hullnak: ott van az új Garanvölgyi, az én megeredt könnyezésem, árva örömöm. A fehér szirmok simogató eséssel ágyazzák a mesét, a regényt, mely életre kelt, és várja az időt. (ESTI ÚJSÁG, 1920) páll józsefek Páll József, a hídelvei gazdálkodó. Tehát: egy ember. Minek akkor a rosszul hangzó többes szám? Hol van a többi? Keresni, kutatni: szőkék-e vagy barnák, fiatalok vagy vének? Ki tudna erre ma felelni. Egyformán eltakarva, elföldelve: csúnya, eltorzult arcú halottak. Nem tudom, hol vannak, a nevüket sem mondhatom meg. De élt egyszer egy Páll József, és a többiek egyformán azt csinálták, azt tették, amit Páll József — tehát egyszerűen, szegényen és szerényen Páll Józsefek. öngyilkosok. Bűnös emberek — eldobták Isten legnagyobb ajándékát: az életet. Ügy gondolták: nem lehet tovább. Egy durranás, gyorsan ölő méreg ... boncolás, hullaszag ... egyik-másik talán a temető falán kívül van elkaparva. Szomorú, sajnált — néha megvetett emberek. Öngyilkosok. A Páll Józsefek testvérei. És ma a Páll Józsefekről kell beszélni, a szomorú, megsajnált, nekünk fájó halottakról, a fekete felhős éjszakák virrasztóiról, a fájdalmas meg nem értés, a keserű gondolkoztatás halottairól. Az élő embereket akarom nézni, akiket egyszerű földdombocska takar. Az élőkről kell megemlékezni, akik nem haltak meg, pedig