Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Fiatal pedagógus krédója Szlovenszkón

ő történeti hivatásuknál, nem aktuális most a személyszerinti hadakozás. A mi krédónk útján a társadalmi nevelés és fejlődés történelmi eszményei, eleven figurái állnak sorfalat. És a tanítói sors képei, mint idegrázó hallucinációk kisérnek végig. Látjuk társadalmi életünk torzóját, mely hajszálcsöveivel még mindig ott kushad a feudális és polgári szemlélet húsában. Tanyák és kisvárosok modern tanítói és nádpálcás apácák villódznak egybe, szinte érezzük Móricz Zsigmond Sáraranyából, Isten háta mögöttjéből és Légy jó mindhalálig, meg Forr a bor című regényekből a magyar pedagógus karrikatúráit. Enyhén, szőkén, kéken vonul el Gárdonyi Géza: Az én falum című rajzainak tanító-képe, az idillikus kántorság meséje. Mint egy régi tiszta harang zúgása, száll felénk Bródy Sándor Tanítónőjének felszabadító, etikus, forrongó levegője. Kábulás fog el. Hová, merre? Mindenütt ott áll a fatális letörés? Hát minden tiszta szándék csak addig tart, míg a tradíció és erkölcs pózába vágódott aljasság polipkarjai meg nem fojtják? Magunkra maradtunk; csak a tömegek, a nép, a nép láthatatlan szíve mosolyog néha felénk. És ez a bévülviselt közösségi érzés ad erőt minden sziszifuszi munkánkhoz. Olcsó és hazug illúziókat kell agyonvernünk, hogy látásunk tiszta és gáncstalan legyen. Korok és földek mérhetetlen összeverődésében állunk, összegyűrt időben és összegyűrt lelkiségben. De minket a jövő katonái elé rendeltek útmutatónak. Mi magunkat rendeltük azzá. Tanítóvá. Percek, órák, napok és hónapok egyhangú, fáradt ritmusában végezzük a munkát és nincs más igéretünk, mint a padsorok felgyúló arcai, ragyogó szemei. 78