Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - A krizantém nevében

amikor visszavonhatatlanul megjelenik Lenin törvényeinek kemény sínjein a városban; ipari kultúrát, gépcivilizációt és könyvtárat a csenevész ikónák sorfala helyébe. Nincs olyan olvasó, aki nem érezte volna, hogy a mai orosz elbeszélőkből valami új orosz fluidum árad s ez se más, mint annak a ritmusnak továbbvivése, ami a síkokon most ipari kultúrát emel. Nemcsak az orosz külső változott meg; a benső is mássá lett, ott van legalább a mássá-levés útján. Aki csak a gépcivilizáció maximalitásáért rajong téved Oroszországban. Téved, mert kimarad neki a krizantém. Ellenlábasa, nemértője ez az ember annak, ami bennünk is, mint elsődleges lírai élmény ég és lüktet s ami csak másodfokon vezet a nemzetgazdasági érdeklődéshez. Analitikus kézzel kell itt a dolog nyitja után nyúlni. Azzal a hagyományos Nyugat-imádattal szemben, amit iskola, múzeum-kultúránk áhítatos szakemberei s a kispolgár örök párisi vágyódása tart fenn, azzal a presztizs-erővel szemben, amiből Bécsen túl, minden kisváros éldegél egészen Londonig s lefelé Madridig — az új középeurópai generációk nem mondták meg őszinte s már alig-alig leplezett kritikai szavukat. Hisz minden diák, festő, író s valamirevaló gondolkodó ember, ha visszajön a „művelt Nyugatról", talán megfigyelték már ezt, bizonyos kínos csalódással ül le a hazai lócára. Nem beszél, nem szaval: hallgat. Ez a hallgatás egy születő átértékelés meditációja. Kisül ugyanis, hogy a nyugati kultúra nyugatisága, finom humanizmusa, ama európai modor, amiről nálunk a földrajzkönyvek oly élénken beszélnek, tulaj donképen Középeurópában található meg. A lesajnált földön, melyről balkáni pletykákat mesélnek a párisi otthonokban még ma is. Nálunk minden hivatalos gépezet arra van berendezve, hogy 72