Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Budapest

egészséget. Itt a zajon túl is csönd van, roppant csönd, halálos csönd. Igen, tudom, mondja a barátom, olvastam is: Budapest az utolsó félszázadban épült fel ekkorára, most már megállt. De hiába tudom, úgy van: ma már ez a palotasor öregebb, halottabb, mint akármelyik prágai vagy nürnbergi barokk_ucca. A történelmi hullámzás ma átment az ő korukon s az Idő már nem érez vele szervességet. Űj idő? Itt nincs új idő! Kiszállok, barátom barátjánál fogok lakni. Ott aztán tíz perc múlva már a királykérdésre kerül a sor, ni milyen babonás emberek ezek. Menynyire hisznek a kiskirályok és főhercegek varázsában. Mi az, ami így félemlíti a lakosságot? Elmegyek sétálni, még ma találkozni akarok írókkal a kávéházban. Csakugyan ott találom őket. A kávéház majdnem üres, savanyúarcú pincérek álldogálnak falai mellett, az írók pedig veszekednek, szidják egymást, mint a bokrot; pénzről, regények, versek, cikkek elhelyezéséről van szó, alig hallani valamit, ami művészet, irodalom, alkotás, problémaboncolás volna. Azután egy héten át, mindennap, voltam ebben a kávéházban, másban is, beszélgettem minden jelentős alkotó íróval, a magam nemzedékbelijével épúgy, mint az idősebbekkel. Kedves uraknak és elvtársaknak címezik egymást a pesti magyar írók, mi odahaza testvériesen tegeződünk valamennyien. Ezek itt armvira féltékenyek egymásra, olyan tojástáncot kell járni köztük, hogy csoda. Jóhangosan nem jó beszélni, aztán a közállapotokról se jó bírálatot leadni, kérnek jobbról is, balról is, hallgass el, majd künn az uccán. Bánatosak, kókadtak a nemzeti lélek őrizői, kávéházi barrikádokon csatáznak csupán, dekadensek, türelmetlenek, igazi élvezet találkozni egy-két olyan emberrel, aki a vidékről talajt és erőt hozott magá61