Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)
Egy nemzedék arca és harca - Budapest
városnak? Amint tovább úszunk: jól látni a hatalmas kupolával egyvonalban piros gyárkéményt. Óriási a templom, kicsiny a gyár. Mintha az egész országból valami önkéntes szimbólum jönne vele az ember elé. így úszunk, szinte lebegve a vizén, már alkonyodik, elmentünk Vác mellett; láttam sok papot, sok fegyencet s néhány katonatisztet meg kisvárosi nőt, fürödni voltak a folyóban. Elmegyünk Visegrád mellett is, szép ez a vidék, szinte kívánja az ember, már este van, sejtelmesen mozog Szent Imre hajója s a budai tanár jelzi már, hogy jön Budapest. Fel vagyok csigázva; a távolban valami fényesség mozog. Arra gondolok, ha barátaim, a magyar emigránsok, visszatérnének Pestre, micsoda érzelmekkel futna be velük a gőzös. Valaki a földje felé tart, én csak a fővárosba megj^ek, mint a provenci fiú Párisba. És jön már Budapest. Hétezer szeme ég, de úgy, mint valami hétezer gyertya. Hatalmas öblös temetőnek tűnik fel a város ebben a sötétségben, üres partmenti fürdőházak, üres vendéglők, gyérközönségü kávéházak előtt úszik a hajó s egyszerre bekanyarodik a városba. A citadella falai izzanak a villanyfénytől. A vár és a parlament sötétbe burkolózott — sokba kerül a villany: magyarázza szaporán a tanárka. Bizony szegény ország Magyarország. Szegény s Szent Imre, hallom, sok pengőt húzott ki mostanában a zsebéből. De miért szegény, miért nem akar meggazdagodni, miért nem akar újjáéledni? Már visz az autó az uccákon, transzparensek fényözönében, de olyan vénnek, kihűltnek érzem ezt a várost az első pillanattól fogva, nem is tudom megmagyarázni, miért. Tán mert hozzá vagyok szokva, hogy új helyen mindig új építkezést keressek, talán mert túlságosan megérzem a lüktetést, az 60