Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)
Egy nemzedék arca és harca - Budapest
ei egyetlen nap a tizenkét esztendő alatt, hogy új gondolatok, új érzések ne szántottak volna fel minket. Az állam alig volt már élmény számunkra, egyszerre, minden átmenet nélkül, emberekkel kerültünk szembe, akik magyarul könyvet s kenyeret kértek tőlünk. Azelőtt egyáltalában nem voltunk fontosak, most pedig mindenünnen felfigyelnek reánk. Zömünk olyan származás, melynek nagyapja még jobbágy volt, paraszt volt, nyomorgó kispolgár. Egyetemi tanulmányaink alatt többet nélkülöztünk, mint a békében három nemzedék. A mi útunk lényegesen más, mint az apáinké volt. A történelem nyitott, élő húsa előtt dolgozunk reggeltől estig s bár az osztálykorrupció és álforradalmiság megritkítja már sorainkat, azért a generáció éle tartja magát s kifejlődőben van más országbéli magyarságrészekben is. Fel akarom fedezni az őshazát, a hivatalosat, Julián barát jár diákeszembe, aki így kerekedett fel, ilyen érzelmekkel Ázsia felé. A magyar kultúrával szeretnék találkozni, a Nemzetet akarom látni; eddig csak néppel volt dolgom. A hajó meg csak úszik izzó fehérségével a halványkék vizeken. Amikor Gönyűnél kikötünk, először pillantom meg Magyarországot. Ott áll a hajóhíd elején, zöld ruhája van, milyen furcsa, de a tollaskalap a fején van, de egyenesen áll, mint a cövek, szuronya hegye csillog a napban. Szeretnék kiszállni s néhány szót váltani vele, meg a fináncokkal, akik ugyanabban a végtelenre kivasalt, kikefélt nadrágban állnak itt s ugyanúgy pödrik a bajszukat, mint 1914-ben, amikor utoljára volt velük valami dolgom az osztrák határon. Néhány ember kiszáll, néhány bejön, lecsapódnak a vaskő telek, a hajó megy tovább. De nem 58