Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Budapest

patok géppuskái kerepeltek a határból, amikor eluta­zott az utolsó magyar csendőr is, a régi hatalom ka­kastollas szimbóluma: valami óriási nyilvánosság ütött a fiatalember agyába. Egyszerre összeesett előtte az egész társadalmi és erkölcsi világrend, da­rabokra hullott s ezek a darabok újabbakra hullottak széjjel. Remegő kézzel, magunkra maradva, árván és dicstelenül, a legkamaszabb és legéhesebb napokban, kezdtük felérezni a világ új teremtését. Az apák kezéből kiesett az állam, a társadalmi kenyérsza­tyor, s ránkesett a kisebbségi sors. De fejünk fölött Európa Keletje és Nyugatja áramlott végig, össze­hajoltak a progresszív demokrácia fakó lobogói: ki­ábrándultunk a Nyugatból, hisz a szemünk előtt fo­gott kezet Oswald Spengler és Henri Massis Euró­pája. Generáció lettünk, holott azelőtt csak iskolai folyosók tölteléke hullámzott bennünk. De meghat­ványozódott fiatal életünk. Elszakadtunk a gócpont­tói, a tápláló szívtől, pedig a múltban sosem próbál­tuk ki, milyen a függetlenség a végeken. Tizenkétszer háromszázhatvanöt napot éltünk már át, más gaz­dasági, más társadalmi, más politikai, más szellemi viszonyok között, mint az anyaország. Itt éltünk a széleken, bejártuk köröskörül Európát, csak épen Magyarországot hagytuk ki. Megtanúltunk németül, franciául és a szláv nyelveken, Adynak és kortársai­nak magyar metafizikáját szívtuk prágai diákszobák mélyén és a régi progresszív magyar szellemi generá­cióval tartottuk ébren az éjszakát Pozsony, Bécs és Páris kávéházaiban. Nem volt egyetlen napunk, mi­kor ne tettünk volna valamit. Újságokat és folyóira­tokat szerkesztettünk, verekedtünk emberekkel és eszmékkel, voltunk politikai agitátorok és lírai köl­tők, diákvezérek és koplaló fanatikusok, de nem telt 57

Next

/
Oldalképek
Tartalom