Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Budapest

amelyekben új ember alakította, ki izmait. Megyek lefelé Budapestre és nagyon érzem, hová visz a folyó. Egy amerikai házaspár ül mellettem, azzal a világuralmi fölénnyel és bankószaggal, amelyik a legnagyobb szemtelenségre is képes. Minden pillanatban hurcolkodnak, ahogy az árnyék hullámzik a székek fölött, tolakodók, hangosak, jólöltözöttek. A többi ember csak nézi őket és hallgatja a szavukat: most Bécsből jönnek s lemennek Pestre, aztán a Balkánra, aztán Velencébe, aztán Korzikára . . . Nyugtalan vagyok, egyre békétlenebb, el kell hessegetni Mühlbeck Károly tusrajzait a budapesti állatkertről, amiket egykor nézegettem s nem bírok nevetni Göre Gábor pesti viccein. A parton dühösen futnak végig fehér taréjjal Szent Imre hullámai s ingű j j ra kell vetkőzni, olyan a forróság. Milyen lesz Budapest? Nem tudok feküdni, almát eszem s nézem a túlsó partot. Tudom: hová megyek, mégis sokat várok a fővárostól. Tiz millió magyar Rómája ez, mégha a széjjelszóródott hívők máshitüek is. Gócpont, ahová minden szál öszszefut s ahonnan ki fog mozdulni az új magyar élet tengelye és tüze, ha most törések és pernyék merednek is az ember elé. Én egy generáció nevében megyek át a határon. Lemondok mindenről, amit hal_ lottam és olvastam, nem veszek tudomást értesítésekről; szemtől szembe látni és hallgatni akarom Magyarország mostani dolgait. A világháború boldog gyermeki álomból ébresztett föl és amikor egy őszi napon nyilvánvalóvá vált a fordulat, egy éjszaka ordításaiban, amikor a vidékről hanyathomlok menekültek a kisvárosba a falusi jegyzők és vérverő urak, amikor az uccákon úgy folyt a zsidó kocsmárosok bora, mint nyári zápor után a víz és a megszálló csa56