Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)
Három ember - Chaplin, az anarkista
megdobálása között. Egy díszes virágkereskedés előtt áll meg sovány, sápadt képével Charlie. Az a két jelenet, amely most következik, lélekbemarkoló. Chaplin megismeri a leányt, akinek ő adott pénzt, szemvilágot, jövőt. S a leány is megismeri, a kezéről, Charliet, az állítólagos milliomost, a valóságos koldúst. „ön volt az?" — kérdi a leány. „Igen — én!" feleli a csavargó. S ott állnak egyedül, értelem nélkül, árván: a Nagyváros Fényeiben: Amerikában. Ez csak a film tartalmi váza. De a tartalom minden mozaikdarabkájával milyen szerves, teljes, egész alkotás. Ez a mese mese, és mégis igazság, valóság. Chaplin tudja ezt így csinálni. Ezzel szokott ő hatni. Felboncolja előttünk a mindennapi élet képét, de ártatlan mosollyal teszi ezt, mint aki csak a figyelmünket kívánja felhívni valamire. Mókázik, ugrat, nevettet , megfog és ott tart a feloldó irónia hullámain. De a Nagyváros fényeiben új állomáshoz érkezett el Chaplin! Az Aranylázban a happy end törvényszerűségével ő a győző, aki haramiák kezéből tűzön-vizen keresztül is kimenti kedvesét. A Cirkuszban sok megpróbáltatás után egyedül marad. Szomorú az a gesztus, amellyel levegőbe üt a botjával, amikor a cirkusz már eltávozott s ő neki nem marad más hátra, minthogy megindúljon a város felé. Az új filmben folyton ott bolyong az aszfalton s ott is marad a nagyváros másoknak szóló fényei között. Szerelmes, mint mindig. De milyen szerelem ez? Valami részvét és meghajló ragaszkodás, tiszta remegésű öröm ez, hogy őt, a senkit, simogatni tudja egy leány. Chaplin jól tudja, hogy lehetetlen figúra. Minden filmjében takargatja ezt a Nő előtt, a szíve hölgye előtt. Hogy észre ne vegyék: azért bátor, hős, gáncstalan gavallér, mert fél, hogy különben észre veszik szánal187