Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Irodalmi notesz - Mihály Ödön

rasztokkal és ahogy kívánta: egyszerűség és őszinteség veszi körül. A sárosi dombok parasztjaival egy barázdában végzi emberi munkájának feladatát. Járkál egy magára maradt időszerűtlen világ örök dolgai között és minduntalan hallja a város zúgását. Ilyen mélyről, mint Mihályi, még nem beszélt költő a falu dolgairól nálunk. Nem gyújtott szenvedélyekkel, sem pusztulások magyar vízióival, mint ahogy Ady beszélt. Lágyan, csodálatos finomsággal, zenével, amelyben a föld, az este, a halál és szülés valami furcsa fájdalom és fátumszerű párákon át sikolt. Mihályi faluja épen olyan fátummal terhes, mint maga a költő. Gúzsba vannak kötve mindketten és így jobban látják egymás nyomorúságát és erősebb hittel várják a leszálló Galambot. A galambot, amelyik mindent jelent, ami a látszólag dekoratív, de valójában kegyetlenül nyomorult helyzetéből kihúzza őt és őket. Mihályi ödön költészetének ez a kötet a magaslata s ezeket a verseit olvasva, fáj, hogy meghalt. A világosságban, ahol gyermeki jósággal énekelt, néha nagyon egyedül volt, kék és zöld magányosságban, asszonyi kéz áldott íve alatt. Zúgolódni nem tudott, de az éjszakák hólepte végtelenségében álompénzen már-már elernyedt. Mindig úgy aludt el, hogy hallotta az aszfaltok menetelését, a villamosok trillázását és látta a gyárkémények kubista árnyékait. A város súlyos valósága énekelt álmai felett. S egy kéz utánanyúlt és húzta maga után: a gyárak felé, a villamosok felé. Meg akarta menteni: — és összetörte a bordáit, megrepesztette véredényeit. Elment a költő és semmi sem történt és semmi sem változott meg. 105