Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Vajúdó parasztvilág

csupa izom állatot egyenesen a budapesti mezőgazdasági nagyvásárról hozott haza. Alig ismertem nála szenvedélyesebb gazdát, nagyon sokszor érte őt a hajnal és az alkonyat a határban. Örök tettvágy hajtotta. Engem gyakran „kikölcsönzött" apámtői az esős napokon szecskát vágni, nagyfűrésszel szálfát fűrészelni, kukoricát morzsolni; általában egyedül dolgozott, de ikereste a hozzá közel állók társaságát, a rokoni együttlétet, mintha érezte volna, hogy öregségére egyedül marad. Szálai sógor bácsi és Margit néném egyetlen leánya, Jolán unokanővérem nagyon korán — állig múlt tizennyolc éves — férjhez ment Bakai István unokabátyámhoz, és elköltözött a szüleitől. így az „alvégi ház" eleve arra lett ítélve, hogy az unokák vendégként lesznek csak a lakói, alkalmi látogatók, érkezők és távozók lesznek, és a porta gyerekek nélkül marad. A lakodalom után nemsokára Margit néném lábát egy életre szóló betegség támadta meg, örökké gennyes, nyitott seb keletkezett a jobb lábán, amely soha nem gyógyult be egészen, és hátralevő életére félig tehetetlen nyomorékká tette. Talán egyetlen parasztférj sem tett annyit beteg feleségéért, amennyit őérte tett a férje: gyógyíttatta Léván, Budapesten, Pozsonyban és Zselizen, talán Prágába is elvitte volna, ha teheti. Az azóta eltelt majd negyven év alatt alighanem többet volt kórházban, mint otthon, családi körben. Dolgozni nem tudott, ha otthon volt is, többnyire feküdt. Sok gondot és költséget fordítottak rá: orvoshoz vitték kötésre, felülvizsgálatra, és sosem mondtak le a reményről, hogy egyszer gyógyultan jön haza a kórházból, újra egészséges lesz, és átveszi a gazdasszonyi teendőket, hiszen még fiatal, alig múlt negyvenéves, szervezete erős és szívós, más betegséget nem ismer, csak a lába rendbe jönne. Sógor bácsi gyakran mondogatta csendes, apró mosoly kíséretében, mintha maga is meglepődne a ténytől, hogy „a lévai új kórház egyik sarkát én építtettem fel", ami alatt a rengeteg költséget, ajándékot és borravalót értette, amibe Margit mérném betegsége került. RendShagyó eset volt ez, a iparaszthagyománnyal ellenkező, mely szerint a tehetetlen beteg nyűg és teher a háznál: Mar505.