Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Becsületes fiatalembernek látszik, de a imái világ olyan zilált lés áttekinthetetlen, s az emberek annyira kiismerhetetlenek ... nem tudom, ikérem, hagyjon gondolkozni. Kortyolt a kávéjából, harapott hozzá a túrós kalácsból, arca rángott, ás a szemében aggodalom volt... Egyszer ő ült a Nagyasszony asztalához, és atokor is beszélgetni (kezdett vele, felemlítette a nagy (méltánytalanságot, homályosan és aggódva célozgatott arra, hogy az ügyet mérhetetlenül tapintatosan és okosan kell kezelni, s csak érintette,, hogy az eset vele történt, de a'kfkor sem mesélte el. Zavaros fe jű öregasszony. — Állandó félelemben élek... — a hangja remegett, suttogva kezdett beszélni. — Éjszakánként nem tudok aludni, csaik fekszem az ágyban álmatlanul, és nézem a mennyezetet, vagy bámulok ki az ablakon... — Elhallgatott, mintha megbánta volna, hogy ennyit elárult a titkaiból. Morvái szótlanul várta, hogy folytassa,, de a Nagyasszony ideges 'kézzel végigsimította a homlokát, és újra magába zárkózott. Egész lényén látszott a iközlés vágyának kényszere, s mellette a félelem, mely megakadályozza abban, hogy kibeszélje magát és megkönnyebbüljön. — Nem ... erről nem beszélhetek. Még nem ... nem jött el még az lideje ... — Kellemetlenségei vannak talán? Gyalkran látta, hogy a Nagyasszony másokkal is ilyen aggodalmas arccal beszélget, mint vele. Most Morvái karjára tette a kezét,, és fojtottan súgta feléje: — Egyedül éleik és ... üldöznek. Aznap többet neim mondott. Morvái kérdezgette, de kitérő válaszo/kat adott, megitta kávéját, és a szorongás árnya eltűnt arcáról, csak a rángáso'k futottak át rajta szabályos időiközökben. Szaporán ínyeit, és néha megnyalta a szája szélét. Szenilis vagy nem normális, gondolta Morvái. — Talán majd imáskor elmeséli, iha úgy érzd, itt az ideje.. . — állt (feli. — Igazán szívesen segítek, ha tudóik. Sajnos, most el kell mennem. Viszontlátásra, asszonyom! Furcsa emberek vannak: ez az öregasszony nem egészen épeszű... de Morvainak le kell diktálnia a cikket. 42