Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

akar lenni, nem vállal közösséget velük. Bántják. Nincs, aki megértse ... — És kialakul benne egy hamis tudat... Azt hittem, benned tovább él az akaratom ... győzelmemnek hittelek, győzelmemnek a sorsom, a világ felett.. . — A feleséged akartam lenni. — Miért... (Zsuzsa is azt kérdezte, amikor megmondtam neki, hogy feleségül vettem volna. Miért?...) miért az enyém? Miért nem azé? — Kérlek, ne bánts ... Higgyél nekem! A feleséged akartam lenni, mert tetszett a magabiztosságod, ahogy otthonosan mozogsz a világban (otthonosan? Félreismersz!) Tetszett a munkád, a hivatásod (várom, mikor rúgnak ki), és azt hittem, szép és érdekes életem lesz melletted. Azt hittem, megszabadítsz a magánytól, önmagamtól, és lefoglalsz magadnak, akaratod része leihetek, hogy ne érezzem saját gyengeségemet. — Miért nem írtad meg azonnal, hogy mi történt? A leány sokáig hallgatott, és nagyon halkan válaszolt: — Féltem, hogy elveszítelek. — Elveszítettél. — Enyém voltál valamikor? Még zavarba hoz, gondolta Morvái. — Nem tudom... — töprengett. Talán akkor, amikor levelet írtam neked. Olyankor bíztam önmagamban, és tudtam, hogy ezt neked köszönhetem. Ezért akkor szerettelek. Vágytam utánad. És ma is vágytam utánad. Ma nagyon vágytam utánad, észrevetted? A leány talán kiérzett valami keserű tanácstalanságot a hangjából, mert egyszerre szorongóan féltő lett, együttérzőn anyáskodó. — Gondjaid vannak? Nem sikerülnek a dolgaid? Maga sem tudta, miért mondja el neki, amit érez. A pillanat kényszerítette rá. — Március óta tart... Mintha egy hálátlan és felelőtlen anyaméhben élnék, amely nem véd meg semmi elől, és magamra hagy. És most megszülettem... Tehetetlennek érzem magam.. . még pontosabban, nem érzem önma311.