Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

gam. S ami feltör bennem, az valami rossz... valami számító és félelmetes. Tudod, hogyan jelentkezik? Kezdem nevetségesnek és természetellenesnek érezni ezt a beszélgetést ... 2 Valaki határozottan lenyomta a kilincset, s mivel az nem engedett, mintegy a mozdulat tehetetlenségi lendülete folytán belerúgott az ajtóba. A jövevény okozta zajok robbanásként hatottak a sötétszürke, meleg csendben; határozottan jelentette be magát az illető. Jöttét annyira nem előzte meg semmi jel, annyira egyedül érezték magukat a szobában, hogy az első pillanatokban fel sem fogták, mi történik. Önmagukkal és egymással foglalkoztak, lelkük befelé fordult, és kutatta saját magát, s a külvilágról nem vettek tudomást, nem érzékelték a valóságot, mely körülvette őkeit, s amely tőlük függetlenül mozdult el, és megkérdezésük nélkül beavatkozott az életükbe. Morvái felkönyökölt, mozdulatára megreccsent az ágy, s ahogy felemelte a takarót, felfedte Török Ilonát. Tompán felderengtek a lány testének körvonalai, vonásait nem látta, találomra a melléhez nyúlt, és futólag végigsimította. Búcsúzott tőle. Az ajtó előtt néhány másodpercre csend támadt, az anyagbeszerző hallgatózott, most olyan tökéletes volt a csend, hogy hallották gyors, indulatos lélegzetvételét. Erősödő fújásai tanúsága szerint pillanatok alatt elöntötte az indulat, de még fékezte magát. Űjra bekopogott, határozottan és keményen. — Ki kopogott? — Az anyagbeszerző ... Kaszala, a lakótársam ... — Morvái érezte a helyzet tragikomikumát, és tanácstalan volt. — Ö, istenem... kérlek, küldd el! Nagyon kérlek, mondd neki, hogy menjen el... hogy nekünk még itt kell maradnunk ... egyedül. — A lány szinte könyörgött Morvainak, felsőtestével ráhajolt, hozzásimult, és úgy kérte, hogy küldje el a háborgatót. 312.