Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

ellenkezett. Visszacsókolt, futott át Morvái agyán a gondolat. Mint a szeretőjét, úgy fogadta most Török Ilonát. Mint a vágyott szeretőjét, úgy fogadta. A villamoson szemben ültek egymással; Morvái egyre a lányt nézte, ismerkedett vele,, közeli ismerőssé avatta a szemével, kívánta, s az csak néha tekintett rá, és mosolygott. Félszeg helyzet volt, a találkozástól mindketten meghatódtak. Nem tudta, mire gondolhat Török Ilona, s nem is kérdezte meg, nem számolt azzal, hogy más gondolatai lehetnek, mint őneki. Bement egy csemegeboltba. Fél kiló felvágottat, friss fehér kenyeret, sajtot, egy üveg pezsgőt és egy üveg tokaji aszút, kávét meg negyed kiló bonbont vásárolt. — Tönkreteszlek — nevetett a lány, amikor kezében a nagy csomaggal kilépett a boltból. — Te nem tehetsz tönkre. Te csak gazdaggá tehetsz. Erre a lány elhallgatott, és maga elé nézett. Suhanó bánat látszott a szemén. Most ő karolt bele Morvaiba, és először mondta azon az estén, s egyben utoljára is: — Kedvesem ... A ligetbe autóbuszon mentek át. Sietünk, nem gyalogolunk, kevés az idő ... A Duna felett vastagon ült a köd, a híd oldallámpáinak fénye megpróbált utat törni a víz felé, a sustorgó mélységek felé, de a fénytüskék belevesztek a szürkeségbe. S miire az autóbusz a híd túlsó végére ért, a város is eltűnt előlük. Tíz perc múlva a Mártírok utcájában ballagtak, ahol már alig volt fény. — Itt lakom ... Az udvaron át előrement, a lány utána, a télikertben a gubbasztó galambok rájuk pislogtak. — Békegalambokat nevelsz? ... — nevetett halkan Török Ilona. — Tökéletes békegalambok. Olyan lusták, hogy repülni is elfelejtenek. Ezek lesznek az első galambok, amelyek madár létükre nem repülnek. Életelemük a totyogás. A szárnyuk csak arra való, hogy ha összevesznek, csapkodjanak vele és felkavarják a port. 301.