Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— Nem tartozott rád ... Egyedül az én ügyem volt. — Hogy mered azt állítani, hogy nem tartozott rám? — mondta kétségbeesve és felindultan Morvái. — Mi vagyok én neked, hogy így beszélsz velem? — Nem tudom, mi vagy nekem... talán a szerencsétlen­ségem vagy ... Morvaiban egyszerre valami változás történt, a kívülálló tárgyilagosságával kérdezte: — Éreztél valamit irántam, amikor felhívtál magadhoz? Szerettél? Az asszony sokáig tűnődött, aztán elmosolyodott. — Nem szerettelek. Tudtam, hogy nagyon kívánsz, és azt is megéreztem, hogy te feltétel nélkül és minden érzéked­del szeretsz. Őszinte vagy a szerelemben. Ha valakit sze­retsz, nem gondolsz másra, csak arra, hogy szereted az ille­tőt. S ezt ki is tudod mutatni. Ezért... -nem volt erőm le­mondani rólad. — Akkor sem szerettél, amikor megmutattad magadat ruhátlanul? — kérdezte sürgetve és feszülten Morvái. — Nem tudom. Annyira nem, hogy vállaljam a következ­ményeket. — Milyen következményeket? Férjed van, szülhetsz! Mi­lyen következményeket? Zsuzsa szomorú fintorral nézett rá. — Ne ábrándíts ki magadból... ne légy aljas, Morvái! Beleegyeznél, hogy gyereket szüljek, és elhitessem a fér­jemmel, hogy az övé? Amikor tudom, hogy nem az övé? Egész életemben nézzem, ahogy babusgatja és szereti, elvár­jam, hogy felnevelje és gondoskodjon róla? Nézzem, hogyan tanítja úszni, hegyet mászni, játszani? Mi tennél, ha meglát­nád a karján, ahogy a nyakát átfogja és apjának szólítja, és tudnád, hogy a te gyereked? Elviselnéd? Én nem viselném el. — Hogyan gondolkozhatom így? — suttogta Morvái. — De hát hogyan gondolkozzam? — mondta fennhangon. — Ne gondolkozz sehogyan, nem a te ügyed. Már mond­tam, elintéztem egyedül. — Nem érzed, hogy megalázol? Nem érted, hogy nekem 279.

Next

/
Oldalképek
Tartalom