Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

a gyökerek szabadon nyúltak a törzs körül, mint egy óriási polip csápjai, Morvái felmászott a fa tetejébe, és az egyik vastag ágára kötelet kötött, Az erdő és a rét találkozásánál, a szekérút mellett állt a hatalmas fa, és a rétre kellett dönteni, mert ha az útra dől, napokra megakasztja a forgalmat, ha pedig a szomszédos fákra zuhan, összezúzza a kisebb tölgyeket. S amikor ez megvolt, baltával sorba átvágták a vastag gyökérkígyókat. Az acélkemény gyökerek úgy •lökték el maguktól a fejsze élét, miintha zömök gumitömböt vertek volna fakalapáccsal. Egy napig tartott, amíg kettő kivételével átvágták az összes gyökeret. Már mindenki tudta a vágásban, hogy estére kidől az öreg tölgy, s amikor néhányan belekapaszkodtak a kötélbe, hogy a dűlő fát a rétre irányítsák, és apja az utolsó gyökeret vágta át baltájával, a domboldalon elcsendesedett a fűrészsikongás és a fejszecsattogás, és az emberek a dűlő óriást nézték. Mintha a domboldal is belereccsent volna a pattanásba, ahogy az utolsó gyökér elszakadt; a fa kibillent egyensúlyából, koronáját lassan és engedelmesen a föld felé hajtotta, és egyre gyorsulva megindiult, hogy a rét letaposott havára fektesse súlyos ágait. A kötelet húzók ekkor már elfutottak az ágak útjából, mert a tölgy a rét felé dűlt, és gyorsuló esése zúgva örvénylő légáramokat indított el; mindenki hallotta a vágás területén a csattanást, amikor a nagy fa a földre ért. Hosszú másodpercekig zúgott és morajlott a vágás, az emberderéknyi ágak meghasadoztak, a karvastagságú gallyak darabokra törtek; a tölgy már a földön feküdt, de még mindig ropogott-recsegett, mintha nyögve tiltakozna és jajgatna fájdalmában — s egyszerre az egész táj megváltozott: sivár és idegen lett az ég felé nyúló óriás nélkül. Két napig tartott, amíg szétfűrészelték, külön szállították haza hatalmas tövét, háromszorra a törzsét, aztán az ágait, gyökereit. Két évig száradt a törzs, apja lovas szánt akart belőle csináltatni, de aztán belépett a szövetkezetbe, nem volt szüksége a szánra, s a fatörzset tüzelőnek vágták fel. Évekig fűtöttek vele ... Morvái gépiesen az órájára nézett, és összerezzent: fél órája várakozik. S valami olyan érzése támadt a fenyő 238.