Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

VII 1 Kiégett a mező, a tarlôhántás földje fakószürke, s szalmasárga a még fel nem szántott tarló. A répalevelek egészen világoszöldek, s a (kukoricaszár minden apró szélfúvásra megzörren az aszályban. Itt-ott a tarlókon szalmahalmok maradtak a (kombájnok után. Reggel fél bét, s a mező felett már reszket a meleglben a levegő, a fű elszáradt, a fák koronája tehetetlenül lóg, és mogorván hullatja levelét. Hátikosaras öreg parasztasszony megy a mező felett, lába nem veri fel az út porát. Mezítlábas parasztasszony, fekete szoiknyáflban, előtte sötétkék kötény. Rövid ujjú fehér vászoningéből mézsárgán és ráncosán nyúlik elő a két karja, sötét fejkendőjét a homlokára húzta, hogy a nap ne süssön a szemébe. így arcát az orra közepéig árnyék takarja. Kapa van a vállán, maga elé néz, és megy a mező felett, lába nem veri fel a föld porát. Innen a vonatból néha úgy látszik, mintha a horizont szélén a feje az eget érné, s alig látható, szürkéskék felhők úsznak a homloka (körül. Klatt... klatt... iklatt... csattog a gyors kereke a vasúti kocsi alatt; a gyorsvonat a mező közepén rohan, és a mozdony láthatatlan szikrái, melyek éjszaka vörösen körülrajzanák, és amelyek most is ott repülnek valahol a vonat két oldalán a légörvényekben, felgyújtják a vasúti töltés száraz füvét. Kiszáradt mocsarak és .mogorván sínylődő fák mentén robog a gyors. Morvái az ablak mellett ül, és a kapás öregasszonyt figyeli a mező felett. Öregmama. Öregmama meghalt. Temetése holnap délután. Apád. Este kapta a táviratot, hajnalban vonatra ült; utazik az Öregmaimával való utolsó találkozásra. Nem érzett megrendülést, amikor megkapta a táviratot. 199