Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Morvái majdnem felbődült kétségbeesésében. Istenem,, ez az öregasszony nem sokáig bírja ép ésszel, de előbb őt őrjíti meg. — Nincs veszély, asszonyom, feküdjön le nyugodtan! — Rólam vallatták ... ugye, rólam? — Ne aggódjon, asszonyom, ez az én magánügyem. Rólam és a barátaimról volt szó. Jelentéktelen beszélgetés. — Mit akarhatnak velem? ... — suttogta kétségbeesetten az öregasszony. — Eddig legalább a rendőrség nem csinálta nyilvánosan a hajszát. S most ők is elkezdték az akciót... — Megfogta Morvái karját, megszorította, és szuggesztíven, aránylag nyugodt hangon megkérdezte: — Szerkesztő úr, legyen (hozzám őszinte, nagy a veszély? — Önről nem volt szó, asszonyom... Feküdjön le és aludjon nyugodtan! Érti, asszonyom? Semmi veszély nem fenyegeti. — Igen ... — nézett riadtan az öregasszony. — Igen, semmi veszély ... Morvái látta, hogy nem hisz neki. Elköszönt, és átment a télikerten. A lakásában sötét volt. Ha Itthon az anyagbeszerző, beleüvöltök a fülébe, gondolta idegesen. Nem volt otthon, ágya szétdobálva, s a szék karfájára akasztva egy szennyes alsónadrág. Morvái bevágta az ágy alá, és keresett egy skatulya gyufát. Kiment az árnyékszékre, gyufát gyújtott, és az ülőke felett körülményesen elégette a nyomozótól kapott tízkoronást. Apró, finom hamu szállt lassan a koromsötét, feneketlen mélységbe és elenyészett. Aztán, mint aki megőrült, nekiment a nyomorék körtefának, ki akarta tépni a földből, csavargatta és lihegve ócsárolta: Te görcs, hát miért élsz ezen a világon, ha gyümölcsöt nem teremsz?!