Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— Erre a székre üljön! — mondta a nyomozó. Morvái az asztaltól távolabb eső «székre ült, két kezét tenyérrel lefelé a térdére helyezte. A nyomozó állva maradt. Fél perc múlva — ezalatt nem beszéltek — egy másik férifl jött be, és leült az írógép elé. Csend volt, kintről sem hangzottak be a neszek, a szoba még a város autózúgásától és villamoscsiliingelésétol iis el volt zárva. A csendben ropogó sortűzként hatott a váratlanul felhangzó írógépkopogás. A férfi rövid szöveget írt a papírra, aztán beírta Morvái -nevét, lakáscímét és foglalkozását, utána hátradőlt székében, és a nyomozóra nézett. — Ismeri Taimás szerkesztőt? — kérdezte a nyomozó. — Igen. A barátom. — Mióta ismeri? — Három éve. Amióta Pozsonyban vagyok. — Azelőtt nem ismerte? — Nem. A másik férfi hallgatott, és a szemben levő falat nézte. — Ismeri ezeket a főiskolásokat? — sorolt fel néhány nevet a nyomozó. Morvái ismerte őket. — Tudomása vain róla, hogy valami szervezetet akarnak létrehozni? — Erről nem tudok... — Valóban nem tudott róla, irreális dialógus volt számára a kihallgatás, és a kérdésekre megfontolás nélkül, gépiesen felelgetett. Nem kellett gondolkoznia a válaszokon, mert ártatlan volt, és tudta, hogy az igazat mondja. Semmi mást inem akart mondani, csak az igazat. A nyomozó nem időzött el tagadó válaszainál, nem próbálta megcáfolni őket, továbbsiklott felettük, és kérdései egyre gyorsabban (peregtek. Ügy tűnt fel, minden érdeklődés nélkül, kötelességből kérdez, s az egész kihallgatás csupán formalitás. — Mi Tamás véleménye a budapesti ellen f orradalomról? — Amennyire tudom, tragédiának tartja. — Milyen értelemben, hogy megtörtént, vagy hogy nem sikerült? Morvái agyában veszélyt jelzett egy íbelső vörös fény. — Azt, hogy ez megtörtént, és ennyi áldozatba került... 13 Szabadesés 193