Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Dobossy László: Csehek és magyarok

iket nem tudták beleoltani a nép nagy tömegeibe. A realisták számára a politika tudomány volt, a nép számára maradt továbbra is érzelmi handabanda. így érte el a realisták nagy nemzedékét, elsősorban magát Masarykot is a halhatatlanság szomorú végzete. Héroszokká magasztosították őket, de az elveiket nem követik. Egy cseh kisember azt mondta nekem egyszer: „Nem értem Masaryk írásait, nehezek nekem, de hiszek bennük, hiszek minden sorukban." Ez a kettősség a cseh közéletben tovább él. A nép nagy tömegeiben tombol a politikai halandzsa, a demagógiára való lelki beállítottság. Masaryk ezt azzal magyarázza, hogy hiányzik a cseh történelemből a teljes és szabad politikai és szellemi életnek csaknem 300 éve. Ez az oka a politikai iskolázatlanságnak és kiforratlanságnak. Masaryk szerint a politikai tapasztalatlanság a demagógiának dús talaja, s ebből több van a csehekben, mint amennyi elegendő. A történelmi vezető osztály hiánya is fontos ok e szempontból. Csaknem valamennyien zsellérházból valók vagyunk, és eddig nem volt időnk kiformálódni - mondja Čapek. A cseh realista nemzedék hatásának kell tulajdonítani a véleménynyilvánítás érdekes szabadságát is. A prágai egyetem rektora lehetett Domin professzor, aki nyíltan fasiszta, de taníthatott ott Nejedlý is, aki nyíltan kommunista. Jellemző az egyik cseh író, Olbracht Šuhaj regényének a sorsa. Az iskolából kitiltották, a csendőri kar pert indított ellene - mégis megkapta a legnagyobb cseh irodalmi díjat. Bennünk nagy elismerést váltott ki ez a kultúrliberalizmus. Hallottunk vitákat, melyeken katolikusok és hitetlenek, politikusok és esztéták, nagy professzorok és kisdiákok vettek részt békésen, egymást megértve és becsülve. Lehetnek kétségeink afelől, hogy sikerült-e a cseh realistáknak megvalósítaniok politikai célkitűzéseiket, de a demokratizáltságot, amit a csehek körében tapasztalunk, mi tanulságképpen hoztuk haza a magyar életbe. * A legtanulságosabb tapasztalata egyetemi együttélésünknek az volt, hogy amíg mint emberek vagy diákok dolgoztunk vagy versengtünk egymással, szépen megfértünk, sőt tiszta barátságok is kialakultak. Mihelyt azonban valaki vagy valami megbolygatta nemzeti érzékenységünket, azonnal eltorzította tekintetünket és érzelmeinket a belénk oltott előítélet. Mi szítja ezt az előítéletet? A mondvacsinált régi dicsőség rajongása, öntömjénezés, szentimentális szemlélet, tradíció? Bennünket úgy győztek meg, hogy mi vagyunk az első nemzet Európában, például a legjobb katonák, a csehek viszont állhatatlanok és gyávák. (Innen a mondás: „csehül járt", „becsehelt".) Most azonban, íme, komoly emberektől, egyetemi tanároktól vagy a legképzet193