Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Ungár Joób: A magyar zsidóság

ködéssel már úgy-ahogy megalapozta, s ha itt akar élni, alkalmazkodnia kell az új impérium feltételeihez és követeléseihez. Nem állanak rendelkezésemre statisztikai adatok, amelyek amúgy is kétes értékűek, és nem mindig megbízhatóak, de néző és látó szemmel tekintve körül, nyugodtan merem állítani, hogy Szlovákiában elenyészően csekély azoknak a régebben asszimilálódott magyar zsidóknak a száma, akik máról holnapra szakítva a régi lelki, érzelmi és kulturális kapcsolatokkal, napraforgó módjára az új napos oldal felé fordultak, és megtagadtak minden közösséget korábbi nemzettestvéreikkel. Aligha több, mint azoknak a magyaroknak a száma, akik pusztán opportunizmusból, minden érzelmi alap nélkül, csupán nevüknek esetleg szlávos hangzására vagy régi, igazi szlovák családokkal való rokonsági kapcsolataira támaszkodva hirtelen rájöttek, hogy ők csehszlovákok, s ezen a jogon megszállották az akkor még számbelileg hiányos szlovák értelmiség részére jutható pozíciókat. A szlovákiai magyar zsidóságnak az a nemzedéke, amelyet az államfordulat már meglett életkorban és kifejlett életszemléletben talált, bár lojálisán beilleszkedett az új állam kereteibe, mégis megtartotta ragaszkodását, szeretetét és áldozó érdeklődését magyar nyelve, kultúrája és nemzeti érzése iránt. A zsidó nemzeti eszme is jelentős számú hívekre tett szert, de ezek túlnyomórészt a fiatalok közül kerültek ki. Aligha lehet csodálkozni ezen, hiszen az államfordulat óta érthetően nem kaphatott az ifjúság magyar érzése akkora tápot, mint azelőtt, hiszen az állami iskolák, még a magyar tannyelvúek is, ha nem is eltéríteni törekedtek a magyar nemzeti érzéstől, de legalább elközömbösíteni iránta az ifjúságot, s tudjuk, hogy az iskola ily irányú hatását a szülői ház és társadalmi környezet légköre nem tudja eléggé ellensúlyozni, főképp nem a zsidó ifjúságnál, amely nap nap mellett azt hallja, olvassa, hogy az anyanemzetbeli magyarság jóformán kitagadta az ő fajtáját a nemzettestből. De a zsidóságnak az a korosztálya, amely már felnőtt sorban élt a magyar nemzeti uralom alatt a jogok teljességében és viszonylagos jólétben, amely tehát személyes hálát érezhetett a magyarság iránt, túlnyomó többségben csorbítatlanul megőrizte nemzeti érzését, s nem bolygatta meg az érzésében sem saját népének újjáélesztett történelmi nemzeti gondolata, sem az a helyzeti előny, hogy a csehszlovák államhatalom látszólag szívesen vette zsidó polgárainak a zsidó nemzeti gondolat irányába való orientálódását, és sietett a zsidóságot külön nemzeti kisebbségnek elismerni. Pedig ha ebben a kérdésben anyagias gondolkodás irányította volna a zsidóságot, alig kellett volna kétséget táplálnia aziránt, hogy „jobban kifizetődik", ha már mindenáron kisebbségnek kell lennie, ahhoz a kisebbséghez tartozónak vallania magát, amelyet a hatalom is jó szemmel néz, és szélesebb kisebbségi jogokban részesít. 179