Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Ölvedy János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza

élő, szintén megmagyarosodott zsidóság. Ezt az eredetére, társadalmi elhelyezkedésére, céljaira, öntudatára nézve és fajilag is teljesen heterogén társadalmi tömeget a liberális társadalomszemlélet - indokolatlanul - egy osztálynak fogta fel, és megtette a nemzeti fejlődés gerincéül. Megtette a kulturális, szellemi és politikai élet irányító tényezőjévé. Hogy ez az eljárás mennyire a tények félreismerésén alapult, erre nézve a fordulat után előálló társadalmi helyzet adta meg a legtalálóbb feleletet. Az egységesnek vélt szlovenszkói magyar középosztály, elveszítve lába alól a biztos talajt, három irányban hullott szét, s ezáltal súlyos válság elé sodorta a kisebbségi magyar életet is, melynek jövője és alakulása létéhez volt hozzákötve. A szlovenszkói magyar hivatalnokosztály a Tisza-korszak sajátos alkotása: mesterségesen létesített társadalmi káder, melynek hivatása volt befogadni az elszegényedett történelmi osztályok gyermekeit, a tönkrement és a vidéken életlehetőségét elveszített dzsentrit és a városokban élő, anyagilag emelkedett, polgáriasodott elemeket. Hivatalnokosztályunk így tulajdonképpen államilag eltartott rezervoárja lett az elszegényedett történelmi rétegeknek s részben a meggazdagodott polgárságnak, s természetesen hű kiszolgálója a mindenkori kormányhatalomnak. E társadalmi réteg tudatában a nemzet, a haza, a magyarság fogalmai sajátosan zavart, materializált formákban éltek, és alig jelentettek mást, mint a mindenkori kenyéradót, a jogilag vett államot, akit megbecsülni és szolgálni honpolgári kötelesség, de akinek szellemi, etikai és történeti hivatása, rendeltetése ismeretlen gondolat volt számukra. És mikor megszűnt a kenyéradó magyar államhatalom, magyar hivatalnokosztályunk nem tudta elképzelni további jövőjét a változott életviszonyok között. A magyar államiság összeomlásában eltartójának megsemmisülését látta. A föld és a hazai földön vele hasonló sorban sínylődő magyar ezrek nem jelentették néki a munkát és életcélt: riadt meneküléssel futott oda, ahol levegő, élet és kenyér kínálkozott. Menekült a szétdúlt és fenekestül felforgatott anyaország felé. Természetesen ugyanitt nem szabad megfeledkezni a kiutasítottak, kizaklatottak jelentős tömegeiről sem, akik hibájukon kívül lettek száműzöttjei a kisebbségi életnek. Figyelembe kell venni továbbá a forradalmi idők felforgatott, bizonytalan hangulatát is, bizonyos magyarországi körök lelkesedéstől hajszolt, megbocsáthatatlan rövidlátását, mely inkább ölelte keblére a hűségesküt megtagadó és így kiutasított vagy kenyerét vesztett közhivatalnokot, hogysem ésszerű magatartást diktált volna. Közhivatalnokaink nagy része így inkább kezébe vette a vándorbotot, mint hogy „nemzetárulónak" bélyegezve szolgálja az idegen államhatalmat. A hivatalos adatok szerint 1918 és 1921 között 101 977 magyar hagyta el Szlovenszkó és a Kárpátalja területét, és ez a kivándorlási hullám tovább tar12