Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])
Mécs László - Erdőszélen
'MÉCS LÁSZLÓ ERDÖSZÉLEN Duzzadó zöld pázsit puhaságán fekszem. Mögöttem mosolyosan ragyog az álomerdő. Napfény remeg, harmatosan csillog az űr, csak egy távozó fekete fellegen gubbasztó titánokként alusznak a kifáradt viharok. Pacsirta-csapat csivog az azúrban. (az én sok pici tavaszi vágyam.) Egy bokron trilláz a madarak baritonja, kicsi nyelve rubintos kulcsával nyitogatja a csend titkos mesevárát... (dalolj fekete rigó, dalolj bolondos szívem!) Álmodik az anyaföld... s körülöttem a zöld füvön kinyílnak színes virágálmai... Hallga csak ... Valahol egy forrás buzog, útat :ör, csurranva csap a konok kövekre s friss feszüléssel vág a nagy világnak, (Hol talállak meg, óh én elinduló életem...?) Tavaszosan táncol a szeleburdi szél s duruzsolva mókáz a szende virágokkal. A völgyben vastörvénytí síneken pirosan hejehujjázva rohan az élet... Nem messze az úton kapások lépte döng. Szótlanul ballagnak; földszínű fejüket telebarázdálta a kemény kenyérgond. Mennek. Vállon vitt kapájuk kinyúlik s rárajzolódik a ragyogó horizontra. Ó, nekik nincs fülük: rigófütty számára, nekik nincs szemük: virágokra vetni, nekik nincs lelkük: álompázsiton megpihenni. Csak izmoktól duzzadó karjaik feszülnek; anyaföld csíráit napfényre kicsalni, kenyeret kaparni... Mondd meg virág, minek virulsz? Színeidet nem isszák be álmodozó szemek... Mondd meg szellő, kinek mókázol? A vihar kitátja szörnyű száját s örökre elnyel... És mégis, és mégis halljátok a hegyi beszédet! 10?
