Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Mécs László - Szüret

'MÉCS LÁSZLÓ SZÜRET Felértem már a dombtetőre. Mi jön még? Tán egy kis szünet. A domb-derékon énekelnek. Hány ezeréves e szüret? A vincellér ostort pattogtat, piros-pozsgás akár az Élet. Egy dombon ül, pipáz a szőlő-felügyelő: szikár, túlérett, mint a Halál. Titkon tüzet rejt venyigébe, őszi gazba. Az égi csillag-palotában, hold-lámpát gyújt ép most a Gazda. Lent színes szőlőt szüretelnek: csurog a must, csurog a csók. Kín-présből barna bor patakzik: isszák a bűnösök s a jók. Van mustja itt a hatalomnak, bőségnek, bűnnek, gyönyöröknek: koporsó-hordók telnek, telnek, titok-szekerek dübörögnek, szőlő-felügyelő úr int, nyit ezer temetőn ezer pincét, titok-szekerek dübörögnek, odahordják a vágyak kincsét. Én onnan jöttem. Csipegettem ilyen bogyót, olyan bogyót: tudom, mit isznak, mit kacagnak, mit rejtnek a mámor-folyók. Én csipegettem, csemegéztem, de ott velük nem szüreteltem, nem vonagloítam, dülöngéltem mámortól, csömörtől beteltem. Én sohse voltam rabszolgája a piros-pozsgás vincellérnek, elkergetett, úrfinak csúfolt, csavargónak, vagy himpellérnek. A dombtetőn mezítlen állok, felemelem a serlegem: a szívem telve szeretettel. Ezt szüreteltem a hegyen. Az út mentén vadúl megbújtak a Gazda kedvenc venyigéi, miket saját kezével oltott. (Annak nem kell, ki végigéli a nagy-szüretet énekelve.) Én ezt szedtem! Szív, férfi-álmom, most felnyujtlak a csillag-házba s az Istent musttal megkínálom. 10?