Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Mikus Sándor elbeszélései - Két nagy temetés és az emberek

Nem értették a gyászzenét se, a búcsúbeszédeket se, de a gyász méltó volt hozzájuk, mert megérezték, hogy a halott hozzájuk tartozik. Éppen úgy, mint ahogy Szabó Pál írta „A Nagy Gyász"-ban, hogy Zsuzsa nénje Sztálin halálát csak úgy tudta kifejezni, hogy: „ez egy Nagy Gyász". Akkor értettem meg s éreztem át nagyon mélyen, hogy Sztálin meg a nép között, hogy Sztálin meg a szlovákiai magyar paraszt között is elszakíthatatlan kapcsolat van. A kapcsolat számtalan nagy és kis esete között egyszer Sztálin ezt úgy fejezte ki, hogy: „a paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot." A paraszt pedig — a szlovákiai magyar paraszt is — úgv. hogy Sztálin temetésén mint hozzátartozója temetésén jelent meg. Magatartásukon ott érződött az emberi méltóság új érzése, hogy a gyász az ő gyászuk, s hogy a temetés az ő tiszteletadásukkal lehet nagy, s ez olyan büszkeséggel töltötte el őket, mint az, amikor falujuk, rokonuk, családjuk halottjának gyászolói az ő részvétükre, gyászukra számítanak. S olyan bánattal, olyan elgondolkodóan vettek részt benne, mintha az ő közösségükből temettek volna valakit. Napokkal később, amikor egy újabb szomorú hír terjedt el, hogy meghalt Klement Gottwald elvtárs, hasonló érzésekkel találkoztam ugyanazon emberek között. A faluban a nemzeti bizottság irodájában egy emlékkönybe írta be a falu népe a nemzeti gyász napjaiban gyásza kifejezését. Negyedóránként nyílt az ajtó, gyerekek, asszonyok, férfiak: falu emberei léptek be rajta, leültek az irodaasztal mellé és írták az emléksorokat a könyvbe. A harmadik napon délelőtt — a temetés előtt pár órával — egy hetven év körüli öreg parasztember nyitott be. Egy ideig senki ügyet se vetett rá, tanácstalanul álldogált, kalaplevéve. Bizonyára kérni akarta azt a könyvet, amibe Gottwald elvtársnak az emlékére írtak, amibe az ő menye is írt. Amikor öreges bizonytalan tájékozódással rájött, hogy előtte éppen abba a könyvbe ír két asszony, odaállt ő is az asztalhoz. Az asszonyok azoknak az embereknek a tanácstalanságával gyötrődtek a könyv felett, akik kevésszer fogalmazzák meg mondanivalójukat írásban. Végül mégis döntöttek, beírták azokat a sorokat, amiket már előbb kiolvastak a könyvből és a legjobbnak találtak, azután a belső zavarnak azzal a jelével arcukon, hogy nem találták meg saját szavaikat érzésük kifejezésére, felálltak és indultak kifelé. Az öreg ember odament a könyvhöz, reszkető kézzel választgatta szét a könyv lapjait s fogta meg a tollat és szemmelláthatóan kínos körülményességgel írni kezdett a könyvbe. 32