Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Nagy Irén novellái - Adósság

hozzám, ők is haza akartak jutni. Hanem az óriási zűrzavarban senki sem vett észre bennünket. Százával haladtak el előttünk a vöröscsillagos teherkocsik, de hiába tartottuk fel kezünket, hiába kiáltoztunk, a motorzúgás elnyelte hangunkat. Egyszerre a mozgó gépkocsisor hirtelen megállt. Elém ép egy üres teherkocsi került, egy fiatal, szőkehajú, kedvesarcú soffőrrel. Hirtelen elhatározással felugrottam az autó hágcsójára és összeszedve minden szlovák tudományomat, kérlelni kezdtem, hogy engedjen a kocsira bennünket. Ha szavaimból nem is, de könyörgő arcomból és taglejtésemből megértette, mit akarok és intett, hogy felszállhatunk. Társaim feldobták hátul a csomagokat és felkapaszkodtak a kocsira, én pedig meg sem kérdeztem, hogy megengedi-e, beültem melléje. A kocsisor elindult, s magyarázni kezdtem, hogy tulajdonképpen hová is akarok eljutni. Kék szeme barátságosan nézett rám, csupa megértés volt vörösresült fiatal arca, de tagadólag rázta fejét. Olyan messzire nem mehet. Csak húsz-harminc kilométeres útja van, benzines hordókat kell vinnie a fővárosba. Láttam rajta, hogy nagyon sajnált, de hát háború van, mondta és a parancsot teljesíteni kell. Rövid időközökben megállt, kiugrott a kocsiból, elment és visszajött üres kézzel. Mindig, amikor leszállt és eltűnt szemünk elől, remegtem, hogy jaj mindjárt kibukkanik a fák közül, benzines hordót gurítva maga előtt. Remegtem ettől, mert a tervem már készen volt, csak kedvező alkalomra vártam. Végül is, amint megint csak üres kézzel jött vissza, kijelentette, hogy már vissza kell fordulnia, szálljunk ki. Ha akarjuk, szívesen visszavisz bennünket, de tovább már nem mehet. A tőlem telhető legközömbösebb hangon megkérdeztem, hogy mit is keres tulajdonképpen, talán tudok tanácsot adni, hiszen ismerős vagyok erre. — Mondtam már, hogy benzines hordókat, — válaszolta kissé türelmetlenül. — Üreseket, — tette még hozzá. — Miért nem mondta mindjárt, — szóltam mosolyogva.' — • Néhány kilométerre innen van egy olajfinomító, ott egészen biztosan kap üres hordót, amennyit csak akar. — Milyen messze van az a gyár? — kérdezte. — Pontosan nem tudom, de úgy gondolom tíz-tizenöt kilométernyire, — válaszoltam. Egészen felderült az arca. — Hát annyira még elmehetek a saját felelősségemre is, — mondta és beült a kocsiba. Nem állíthatnám, hogy nagyon megkönnyebbültem, amikor 18